Bár balkáni eredetű, a hatvanas években olyan ügyesen exportáltuk a blokk többi országába, hogy Európa fele ma is lecsónak hívja. Na, de mi a helyzet a másik felével?
A jó magyar lecsó
Ebbe akkor most nem menjünk bele, igazságot úgysem lehet tenni az ügyben, ahány ház, annyi szokás. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy kell bele vöröshagyma, paprika és paradicsom, de hogy zsíron, szalonnán vagy olajon, tojással, tarhonyával vagy tisztán, kolbásszal, debrecenivel vagy virslivel..., hát ez csak rajtatok múlik. Mindenesetre már az is bizonyítja, micsoda nagyszerű ételről van szó, hogy fél Európa egyszerűen lecsónak hívja: az oroszok lecsónak, a lengyelek letzonak, a németek pedig letschonak. Na ja, ehhez kellett az a negyven év, amíg keletre lecsókonzervet exportáltunk, nyugatról pedig német turistát importáltunk.
És külföldi rokonai?
Persze vannak szerencsés népek, melyek maguk főzik a lecsójukat – éghajlatuknál fogva náluk is egész nyáron virul a paprika, a paradicsom és más egyéb finomságok is, amit szintén beletesznek. A franciák ratatulle-nak hívják, és a mi alapunkon kívül padlizsánnal, cukkínivel, fokhagymával és fűszerekkel főzik. Az olaszok szerényebbek, a mi, originál cecei paprikánkat vastag húsú kaliforniaival helyettesítik, hús nélkül tálalják és peperonatának nevezik.
A mediterrán variáció
Természetesen a görögöknek is megvan a saját receptjük, spetsofait rendeljünk, ha valamelyik szigeten lecsóra szottyan kedvünk. Lényegében annyiban különbözik a ratatulle-tól, hogy kerül bele vörösbor és sokkal szaftosabb, mint krémes francia rokona. A spanyoloknál két típus is van, északon a piperade basquese, amit szárított sonkával dúsítanak, és az andalúz verzió, a pisto cordobés, amiben krumpli van. És természetesen a lecsóval szoros rokonságot mutat az összes dalmát és szerb, sült paprikás egytál, amibe olykor paradicsom, olykor hús kerül!
