Chaud-froid csirke
Télidőben falom Agatha Christie írásait, melyekben igen gyakran Hercule Poirot a főszereplő, a kicsi kis belga mesterdetektív, aki nagyon szereti a jó ételeket. Gyakran szerepelnek a könyvekben ételnevek, a minapjában éppen azt olvastam, hogy consommét és chaud-froid csirkét rendelt a ’Monseigneur’ elnevezésű francia étteremben Londonban. 1935-ben járhatunk, nem tudom, egyáltalán létezett-e ilyen nevű étterem akkoriban Londonban, ha legközelebb arra járok, megnézem, ma mi a helyzet. Addig is fogyasszuk a chaud-froid csirkét jóízűen, nagyon finomságos étek! Különben pedig van egy szakácsunk itt a No Salty-n, aki így nevezi magát. Gyakran keresem fel az olvasmányaimban szereplő gasztrohelyeket, ha külföldön vagyok. Legutóbb Velencében azonban rettentően nem volt szerencsénk: kibattyogtunk a Sacca Serenellára, mert másik kedvenc krimiszerzőm, Donna Leon azt írta, hogy az üveggyári munkások menzáján rettentő jó a konyha. El is képzeltem, hogy a családias kifőzde, ahol a munkásoknak főznek, nyilván háziasan, biztosan nagyszerű élményt nyújt majd. (Menza nálunk is tud nagyon jó lenni: Szigetszentmiklóson a Flóra Hungaria egyik menzáján például egészen remek a konyha!) Az olasz tulajdonos sajnos nem tudott angolul, sem németül, de amikor megmutattam a könyvet, ami hozzá vezérelt, rögtön hozott egy hatalmas képet, ami őt ábrázolta az egyébként Velencében élő, de amerikai írónővel. Nagy nehezen elmagyaráztam, hogy őrá bízzuk az étel kiválasztását. Talán a különleges vendégeknek járó különleges bánásmód miatt nem azt kaptuk, amit a munkások, hanem egyben sült borjút krumplival. Biztosan ott, ahol a frissen érkező tengeri nyersanyag egészen mindennapos, a borjú számít ünnepi eledelnek. Nem volt éppen rossz, semmi különös. Sokáig ücsörögtünk, néztem, mit esznek a munkások, hát ők kagylót kaptak vagy halat – legközelebb okosabb leszek. Még egy másik helyre is elmentünk Donna Leon ajánlása alapján, ki a Giudeccára egy családi étterembe. Már a Giudecca sem az igazi: modern lakótelep, hatalmas komplexum angol beruházásban, hát az étterem sem volt az igazi: műanyagszékek a kertben, a calle partján a hajdan szebb napokat láthatott, mára azonban már eléggé lepukkant kertben. Hajdani szebb napjairól csupán néhány különleges növény árulkodott, igaz eléggé elhanyagolt állapotban. Az étlapon viszont borsos árak álltak az ételek mellett, műanyagszék ide vagy oda, talán finomat eszünk. A híres velencei borjúmájat rendeltem – eléggé felejtős volt. Az utolsó napon kinn Buranon végre – úgy tűnt – megtaláltuk a tuttit, igaz, jócskán az ebédidő végén jártunk. A vendégek előtt a teraszi asztalokon elképesztő kompozíciók sorakoztak, a tulajdonosokra nézve (jól megtermett, mosolygós, ötven körüli, elegáns pár) szintén azt gondoltam, itt végre komoly gasztronómiai élményben lesz részünk. Bizonyára lett volna, ha kaptunk volna enni: kiderült ugyanis, hogy valami rendezvényre kell készülniük. Ennyit tehát a chaud-froid csirkéről! - ezt viszont Rejtő szokta írni, amikor oldalakon keresztül valami egészen másról ír, mint ahonnan elindult.
