Édes köleskása
Akárhány táplálkozáskultúrás órám volt a néprajz szakon, minden kurzus olvasmánylistájának alapdarabja volt Kisbán Eszter: Köleskását hoztam, mégpedig cukrozva című tanulmánya. A cikk tulajdonképpen arról szólt, hogyan szivárgott be a fehércukor a magyar paraszti táplálkozásba, mégpedig olyannyira, hogy a végén még ezt az ősi, archaikus ételt is cukorral készítették. Én minden alkalommal azonnal éhes lettem, amikor ezt a cikket olvastam. És fel is vettem arra a képzeletbeli listámra, amin a régi magyar táplálkozás már kihalóban lévő ételei szerepelnek, és amiket mindenképpen szeretnék kipróbálni. Mert kérem szépen a köleskása az egyik legtipikusabb, legősibb táplálékunk. (Valójában nemcsak nekünk - az egész emberiségnek. Főzték vízben, főzték tejben, sósan hússal és káposztával, édesen vajjal és tejjel, különböző gyümölcsökkel és lekvárokkal. A napi táplálék része volt, nemcsak a paraszti, de a városi és főúri konyhákban is. Aztán lett kenyerünk, ami kicsit kiszorította, és szép lassan beszivárgott a főtt tészta Itáliából- mi meg elfelejtkeztünk a kölesről. Kár volt, mert nagyon egészséges, nagyon finom, magas tápértékéhez képest pedig viszonylag alacsony a kalóriatartama. Pár éve, mióta a biodivat hódit, megint kezdjük próbálgatni - nagyon helyesen. Ezt az ételt készítettem el először az köleskása ételek közül, és nálam helyből kitúrta a tejbegrízt vagy tejberizst. Laktózérzékenyek nyugodtan készíthetik vízzel is. És bár a kiindító cikk pont a cukorról szól, azért ha már pont az ősisége fogott meg, én mézzel csináltam, mint réges-régen. Ja, hogy a fahéj nem volt része a paraszti fűszereknek? Hát, kicsit azért lehet csalni :D
