Nagymama mákos-almás rétese
Misztikus készülődés övezte a rétesgyártást otthon. Amikor apró voltam, és még épphogy felértem a konyhaasztalt, azt figyeltem, ahogy anyu fáradtságosnak tűnő melóval dolgozik a tésztán. A legnagyobb mutatvány számomra akkor is a nyújtás volt. Sosem értettem, hogy tudja olyan vékonyra...próbáltam emlékezetembe idézni azokat az alkalmakat, amikor meglátogattuk a nagymamát, és ezzel várt minket. Apu nagyon-nagyon szerette a rétest, mama mindig neki sütötte elsősorban. Apu pedig boldogan falta a mama keze munkáját. Emlékszem a tepsire, amiben sütötte, emlékszem, ahogy nyitotta a gázpalackot, hogy begyújtsa a sütőt. Aztán ahogyan melegedett, előkúszott a forró sütő semmivel össze nem hasonlítható bukéja, amiben mindenféle szag és illatt keveredett korábbról. Az olvadt zsír illata, amivel mama szorgosan kenegette a réteseket. Csak nagyvonalúan, hogy ne száradjon ki. Aztán, amikor már sült, már a kert végéből, az eperfa alól is éreztük, hogy hamarosan elkészül, szaladni kell. Szaladtunk. Ez volt A Rétes. Nem ismertük a túrósat, sem a meggyeset. Ez volt a megtestesült tökély, a szaftos almás-mákos. Azóta is ez a kedvenc, nincs mese, mindig ez kell, ha rétesről van szó. Aztán mama elment. Már nagyon régen. Anyu sütögette otthon szorgosan, de ritkán és akkor megadva a módját, a réteseket. Mindig csak ámultam rajta. Talán egyszer vagy kétszer álltam be, hogy segítsek neki nyújtani, ifjonti viháncolásom azonban rendszeresen tésztaszakadásba torkollott. Aztán feladtam. De a rétes még várt. Sokáig. Hogy mi kellett hozzá? Nem is tudom. Talán 3 év a saját konyhámban, egy férj, aki mindent bevállal a tányérról, amit eléteszek. És a kiváncsiság. Ez utóbbi győzött. Valahol a 624. kilométernél Budapest és Frankfurt között felhívtam anyut, hogy mi kell a rétestésztához - sosem akkor kérdezem meg, amikor otthon vagyok, hanem amikor már eljöttem. Fülhallgatóval a fülemen, tempomattal az autón, kényelmesen hallgattam, ahogy anyu olyan "anyusan" ecseteli a rejtelmeket. Így már nem is tűnt olyan bonyolultnak. Persze a "mennyi liszt kell bele?" - "hát olyan 3 marék, amikor nekünk csinálok, de ez változó " (apu gyomorsavszintjétől) kérdések és kevésbé precíz válaszok már megszokottak voltak. Észben tartottam, gondoltam, majd nekiállok a hétvégén. És megtörtént. Vettem réteslisztet - bár anyu elmondása szerint sosem csinálta azzal. Sem a mama. Meg tojást sem tett bele, pedig írják a receptek. Azt gyanítom, ennek anno pusztán financiális okai voltak, aztán így is maradt. A dolgozd ki jól, hogy hólyagos legyen - intelmek, vagy a "nyomd bele az ujjad, akkor jó, ha benne marad a nyoma". Ezek mind azok a nélkülözhetetlen apróságok, amik nélkül egy recept élettelen. Az, hogy ehetetlen is, már nem mindig ennek a hibája ugye... De ez nem volt az. Nem volt olyan, mint mamáé - nem is lehet. De amennyire lehetett, megközelítette azt. Persze hiányoztak a göcsörtös ujjak és a szeretete. A szeretet itt sem maradt el, de a többi bizony pótolhatatlan.
