A keksz egy kisméretű péktermék, amelyet különböző élelmiszeripari alapanyagok felhasználásával állítanak elő, mint pl. sütőpor, liszt és édesítőszerek.
A történelmi visszatekintésben a középkorban élt angol pékeket emelném ki, akik úgy készítettek kekszet, hogy a kisült kenyeret megédesítették és visszarakták a kemencébe, hogy megkeményedjen. A kereskedelem bővülésével, külföldről behozott magvakkal, szárított gyümölcsökkel és fűszerekkel ízesítették a kekszeket és süteményeket.
A keksz angol neve, a "biscuit", azaz kétszer megsütve a franciából származik, de egyes állítások szerint a német "Keks" szót az angol "cakes" szóból ferdítette a Bahlsen cég, s azóta vált gyűjtőfogalommá. Valószínű innen ered a magyar keksz szó is.
A keksz ropogós ínyencfalatot is jelent, ami az ún. szendvicskekszekre is vonatkozik, ahol egy réteg krém vagy lekvár van két keksz között.
A  mézzel vagy cukorral ízesített édeskekszek általában búzalisztből készülnek. Az Egyesült Királyságban a keksz nélkülözhetetlen társa a teának. Számos teafogyasztó be is áztatja kekszét a teába, így puhítva egy kicsit fogyasztás előtt.
A sós kekszeket sajt mellé ajánlják, ill. a semlegesebb ízűeket "szendvicsalapnak" is, amit ízlés szerint gazdagíthatunk.
Az amerikai angolban a keksz szó egy kis kenyeret, pékterméket jelöl, amit hamar el lehet készíteni és sütőport, szódabikarbonát vagy élesztőt tartalmaz.
A kis sós, különböző ízesítésű ropogtatnivalók sörkorcsolyaként is fogyaszthatóak, és finom vendégcsalogatók, étvágygerjesztők, különösen egy kis sajtkrémbe mártogatva.
Édes társaik inkább a délutáni kávéhoz vagy teához, esetleg habos kakaóhoz fogyasztva nyújtanak "édes perceket".

Bármikor.

Száraz helyen.