Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiskoromtól kezdve olthatatlan vágyat éreztem, hogy a konyhai munkákban segédkezzek: a menzán nőttem fel, és teljesen elégedett is voltam ezzel.
A főiskolás éveim alatt is találtam sokkal jobb helyeket a konyhánál, de akkoriban váltam profi smack-készítővé.
Aztán egyszer csak ott álltam Amszterdamban az Albert Cuyp piacon – na, akkor kezdődött. Abban az időben indult a gasztroblog-korszak Magyarországon, Chili&Vaníliával, aki akkor még Brüsszelből írt és olyan dolgokból főzött, amiket nem volt kihívás beszerezni Amszterdamban. Én be is szereztem és főztem.
Amszterdam után volt két nagyobb Ázsia-túrám – ez volt a második fontos esemény az eztettem-univerzum kialakulása szempontjából: rányitotta a szememet a nemzeti konyhákra, nemcsak az ázsiaiakra, hanem nagyon sok másra is.
A harmadik mérföldkő egy külföldi munkavállalás volt: nem az enyém, hanem a férjemé – ekkor indult el a blog világhódító útjára. Én ugyanis akkor még maradtam Magyarországon, és kellett valami olyan elfoglaltság, amivel sok időt el tudok tölteni. Ez lett a írás-főzés-fényképezés trió.
A blog már másfél éve működik, azóta az összes, a blog előtt normális barátom rendszeresen ropival lát vendégül, mondván, hogy nem akarja beégetni magát előttem. Pedig nem vagyok egy innovatív szakácsnő: szakácskönyvből főzök, elég jelentős hibaszázalékkal, de szeretem csinálni, a fényképezés pedig csodákra képes még egy teljesen lapos piskóta esetében is.
