Zöldborsós tészta
A borsós tészta nálunk először nem tészta volt, hanem nokedli. Ami persze tészta, de mégse olyan. Na. Értitek. Vagy értsétek jól! Összekerültem a férjemmel. Akkor kezdtem kapizsgálni, hogy valószínűleg kifogtam a világ legválogatósabb pasiját. Addig porlevesen, meg lebbencslevesen, meg tojásos krumplin élt, amit rakott krumplinak csúfolt és láss csodát, amint összekerültünk, egycsapásra kifinomult ízléssel rendelkező ember lett, aki az adott ételről soha nem hallott, de magabiztosan rávágta, hogy neki az nem kell, ő abból nem fog enni, kvázi hiába gyakorlatozok a tűzhely mellett, köszöni szépen, jó lesz a pörkölt galuskával vagy a bableves, vagy mindegy mi, csak pont az nem, ami készül. Egyszer sort kerítettem a borsós nokedlire és mivel már akkor is kiverte a hátam a hidegveríték a nokedli szaggatástól, tésztával próbáltam szerencsét. Egyedül ettem meg az összeset. Nem azért, mert nem volt finom, hanem mert a félisten még nem volt annyira kezelhető, mint mostanság. Aztán mint tudjuk, az éhség nagy úr, KöBö is rávetette magát egyszer egy árván hagyott tál tésztára és elhangzott az azóta is sokszor elhangzó mondat a szájából. "-Miért nem így csináltam eddig, ez olyan finom!" Én meg csak nézek, mert mindig így csinálom.
