Vitathatatlan, hogy egészen átértékelődött mára a vendéglők megítélése: ahová 1995-ben szívesen betértünk a családdal, mára már valószínűleg megszűnt, felszámolták, kínai diszkont, bank, szolárium vagy borbélyság lett belőle. De néha még előjönnek a rántott velő, az eperlevéllel készülő csontleves, a Holstein szelet emlékei. Egy olyan korra emlékeztetnek, ahol nem ébredezett semmiféle tudatos gasztronómiai irányzat, a vendéglők kínálata csaknem hasonló volt és a teli has nem volt egyenesen arányos azzal, hogy milyen minőséget rámoltunk bele.
Vasárnap délelőtt van, lecke elkészült már pénteken, bicikli most éppen pihen, a tévében spagettiwestern megy, anyuka jól elfáradt a szombati nagy családi ebéd készítésében és pechjére elosztogatta az összes maradékot is. Mindenki vitte a sülteket, a fánkot is, volt, aki eleve valami furcsa, nagyon jó formájú színes edénnyel érkezett. Hagyott róla egy tájékoztatót is. Nem jó a befőttes üveg vagy az alufólia?
A család fele kitartóan húzza a lóbőrt a Zala bútorgyár félkoloniál szekrénysora és a tévé felé fordulva, de a konyhából csak nem szállnak illatok. Vasárnap van, jobb pihenni, van a közelben egy kis házias, családias vendéglő, egész nyugodtan elmehet oda a família, nem lesz belőle anyagi csőd. Ráadásul a régmúltban, még a maszek taxis időszak előtt apuka vendéglátózott is és mindig megállapítja, hogy a Vendéglő a bölömbikához azért is jó hely, mert a fogpiszkálók vége mentolos. Ismérve ez az igényes helyeknek!
Minden egyes látogatásunkkor végighallgatjuk az 50-es éveit taposó főpincértől, hogy bárhogyan is, de a bölömbika nem bika, egy madárról van szó, de ők aztán nem árulnak belőle tűzdelt verziót, már csak az kellene!
Harsányan nevetett önmagán, de mindig tudtuk, hogy megéri kuncogni rajta, mert akkor kapunk a desszertünkbe olyan kis beszúrható bohócfejet, színes sipkával. És néha még az a csillámló pálmafa-szerűséget is beleteszik a rostos gyümölcslevünkbe. Ez már aztán tényleg koktél! A dekorok aztán a Barbiek dobozában landolnak otthon.
Hozzák a ragacsos, alkar vastagságú étlapot, mi gyerekek ketten kapunk egyet, megy is azonnal a vita, de nagyjából már úgyis tudjuk mi lesz a menü, csak mindig jó belelapozni és átolvasni a repertoárt. A miénk kicsit vizes, állott fertőtlenítős szagú, most törölhették át a műanyagborítást. Apuka kér egy pofa sört, érkezik is a Gold Fassl, anyuka kólát rendel, mi pedig kajszilevet és őszilevet, a pálmafa most elmarad, de legalább jéghideg! Szívószálat elkapom, szörcsögésig, 2 másodperc alatt elfogy az őszi, tesó őrjöng, hogy a „gyerek” passzióból iszik, ezért csak zónaadagot rendeljen az ételből, mert tele lesz a gyümölcslével.
Fel is veszik az előételeket: egy tatárbifsztek plusz pirítóssal, fokhagymakrémleves, rántott hortobágyi húsos palacsinta (mirelit!) és vitaminsaláta kerül előre. A pincér megint humorizál, hogy a bifsztek ígéri, hogy friss, mégis csak egy nyers húst tesz majd a felnőttek elé. Mi ismét megborzongunk a ténytől, hogy mégis ki eszik nyers darált húst pirítósra kenve?
Gyorsan kanalazom a levest, a kenyérkockák nehogy megszívják magukat idő előtt, szóval meg is ragadom a kis csésze füleit, számhoz emelem, bátyám hátba is vág, ilyet nem illik egy étteremben! Szerencse, hogy az éppen lefelé tartó kocka azért már puha volt.
Az előétel és a főétel bő 30 perces szünettel érkezik az asztalhoz, de megérte várni, jönnek is a kedvencek, mindenki a megszokott komfortos ételét rendelte, a szombati családi trakta után jóleső a nem hazai. Nem mintha anyuka ne főzne jól, de az érzés, hogy elénk teszi egy pincér a tányért, a szélén még alakoskodó répák is vannak… felbecsülhetetlen.
A Cordon Bleu alaptétel: óriási pulykahúsból csinálják a Bölömbikában és füstölt sajt meg gépsonka van benne. Cikk-cakk a krumpli hozzá (megtudjuk, hogy a szakács egyenként vágja bele a cakokkat minden éjjel!), édes-sós káposzta és egy jókora tulipánt formáló répa ül az óriási tányér szélén. Egy vágás és máris kifolyna a sajt a töltött hús hasából, de éppen olyan szilárd és kemény, hogy a keresztmetszete akár egy szendvicsé. Gordon… Cordon… mindegy! Megérkezett az a boglyas-hagymás nagy hús is, hozzá tört burgonya jár és anyuka rendelt mellé egy jó hagymás paradicsomsalátát is. Ropognak a hagymaforgácsok.
Tesó halat eszik, vendéglátónk figyelmezteti, hogy nehogy a torkán akadjon ez a fogas kérdés. Kicsit vonakodik a csomós kapros szósztól, de kapott hozzá egy szelet citromot is, szóval azzal elmolyol, megeszi a halfalatokat.
Anyukám rizi-bizivel rendeli a csirkeszeleteket, amire nagy befőtt barackot tesznek és ráolvad a tejszínes sajt. Mindenki túlvállalta magát, sokat kell csomagolni, nevetünk, hogy jól jönne az a színes-formás edény, amiről tegnap meséltek. És most mi lesz a desszerttel? Van Gundel-palacsinta, lekváros bukta, trópusi gyümölcskehely egy gombóc vaníliafagyival és valamiért a túrós csusza és a sajttál is itt kötött ki, amit sosem értünk. Kikönyörgöm anyutól, hogy hadd kérjünk még egy gyümölcssalátát, ahhoz biztos jár a kis bohócos szurkáló. A konzerves gyümölcsben van valami furcsa narancssárga, kissé fémízű darab, tesóm szerint papaja a neve (egyszer olvasta a konzerv hátulján), a pincért kérdezzük és megjegyzi, hogy nem ismer ő ilyen úri gyümölcsöket, alföldi gyerek, ott csak barack van, azt is leginkább pálinkának ismeri.
Kezünkben a dobozok, alufóliás csomagolások, beülünk a kocsiba, már azt tervezem, hogy a maradék húst a kutyának adjam titokban, majd szétpukkadok. Lassan megyünk, pattogok a zsiguli hátsó ülésén, kabátunkon a Bölömbika egész étlapjának átható aromái.
Címlapkép: Nagy Zoltán
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
További élmények, beszámolók, emlékek:
