Majdnem lemaradtam az idei borsólevesezésről! Ez hivatalosan anyukám reszortja, de mivel nem voltam rendes gyerek, és mostanában nem látogattam haza, ezért majdnem elszaladt mellettem a borsószezon a klasszikus leves nélkül. Na semmi gond, egy gyors telefon, és már meg is volt a recept. Mert hiába nézelődtem én a több mint 50 feltöltött recept között, az "anyukámfélét" nem találtam meg.
Abban biztos voltam, hogy kell bele csirkeszárny. Olyan elválaszthatatlan páros ez, mint a tojásos nokedli-fejes saláta kombináció: egyik a másik nélkül mit sem ér. A hentesnél gyorsan be is szereztem, és mivel a húslevesnek jót tesz a csirkeláb, mondtam, hogy adjon abból is vagy hármat. A hentes félszeg mosollyal rám nézett és mondta, hogy akkor az legyen ajándék, mert nem azon a húsz forinton múlik. Gondoltam, na ezért járok én henteshez, mert igaz, hogy nagyságrendileg 50 forintot spóroltam meg, de ez az ötven forint elég arra, hogy legközelebb is visszamenjek. Gyors piacozás következett, mert az utasítás szerint minden zöldségből friss, zsenge kell, hiszen így lesz igazi koranyári a leves.
Aztán otthon jött a legmelósabb és egyben legutálatosabb rész, a borsófejtés, aminek a terápiás jellegét még nem tudtam átérezni, ellenben nálam három fázisa van. Az első, amikor csodálkozom, hogy "most milyen gyorsan haladok, ez pikk-pakk meglesz", a második, hogy tévedtem, ez valóban ugyanolyan unalmasan lassú, mint gondoltam, ekkor jön az "ennyi már elég lesz egy leveshez, nem?" című bepróbálkozás, és a harmadik, az utolsó hajrá a célegyenes előtt, hogy "jó, mindjárt vége, mindjárt vége!". De ha ezzel megvagyunk, akkor már csak a csipetkegyártást kell átvészelnünk, és túl vagyunk a nehezén. Nem, a csipetketészta összegyúrása nem nagy kunszt, ellenben a csipkedés még a borsófejtésnél is idegőrlőbb. Ilyenkor értékelem mindig a nagymamák végeláthatatlan türelmét. Egy jó tanács: aki nem annyira gyakorlott, annak érdemes nem közvetlenül a levesbe, hanem egy lisztezett tálcára szaggatnia, és egyben az egészet a forró levesbe tenni, így biztosan egyszerre fő majd meg.
A családi recept szerint egy lábosban a zöldségeket és a húst is kevés olajon le kell pirítani, majd megszórni liszttel, és felengedni vízzel. De miért lisztezném a levest, ha pont az a leves lényege, hogy a várva várt nyarat végre megízleljük? Jött is az új generációs apró reform, azaz én úgy álltam neki, mint egy húslevesnek. Vízzel feltettem főni a húst, lehaboztam, és ebbe tettem bele a lepirított zöldségeket, de a borsót még nem, mivel annak lényegesebb kevesebb időre van szüksége, hogy megpuhuljon. Minden hús- illetve zöldségleves esetében, ha teszek bele hagymát, akkor egyfelől egészben hagyom, másrészt nem pucolom meg teljesen, hagyok rajta a barna héjból is, mert szuper színt kölcsönöz a levesnek. Ételízesítőt az egyetemi évek óta nem látott a konyhám, én az ízek felturbózására most egy fél szem csillagánizst és szardellapasztát használtam. Az előbbi finoman megmutatja a karakterét a levesben, a szardellapasztától pedig szintén nem kell félni, nem fog halas ízt kölcsönözni az ételnek, csupán felerősíti az aromákat. Érdemes kipróbálni, főleg hogy csak pár száz forint egy tubus, és tisztességes ideig kitart.
Utána nincs is más dolgunk, mint várni, amíg szép lassan megpuhulnak a zöldségek, és a végén hozzáadni a borsót. Akkor jó, ha kissé édeskés a végeredmény, ha ezt a borsó önmagában nem intézné el, akkor ér hozzáadni egy-két csipet cukrot. Erre egyébként megoldás lehet az is, hogy a kifejtett borsó héját megmossuk, és néhányat a leveshez dobunk, mert csodálatosan édes lesz tőle.
