Én például többszörös csúcsdöntő lennék, ha meghirdetnék a legtöbb gombát evők versenyét. Gyerekkoromban alig akadt olyan nap a gombaszezonban, amikor nem az erdőt jártam. A nagy ász természetesen a tinóru-vargánya volt, de galamb-, szegfű- (vagy más néven harmat-) és rókagomba is gyakran került a kosárba – ez utóbbi háromból isteni leves készíthető. És persze a többiek: tavasszal a kucsmagomba nyitotta a sort, aztán a csiperke, nyáron a pöfeteg-, majd az őzlábgomba következett, az ősz pedig újra a vargánya jegyében telt. Különlegességnek számított, amikor tojás-, azaz császárgomba is akadt a zsákmányban.
Ilyen előzmények után szomorúan konstatáltam, hogy hiába vetek be mindenféle trükköt, unokáimnál a gomba vesztésre áll. Aztán feladtam a próbálkozást, ha nem szeretik, akkor nem erőltetem, hisz még a levesből, a töltelékből is gondosan kipiszkálták a gombadarabkákat. Arra pedig nem is vetemedtem, hogy a sampinyonon és a laskán kívül a karakteresebb ízű vargányával vagy rókagombával kísérletezzek.
Ebből következik, hogy egyre ritkábban került gomba az asztalra. Néhány hete viszont, amikor Erdélyben jártam, nem tudtam ellenállni az út menti árusok kínálatának. Legszívesebben magam indultam volna erdőt járni, ám arra nem volt idő, így aztán feltankoltam vargányából és rókagombából. Főztem levest az egyikből, készítettem tejszínes mártást a másikból, és mivel éppen unokafuvarozást vállaltam aznap, gondoltam, viszek kóstolót a lányoméknak is, legfeljebb a gyerek majd eszik mást.
Éppen szabadkoztam, hogy nem valami unokabarát finomsággal érkeztem, amikor Sári unokám kijelentette: – Nagyi, te még nem is tudod? Én már eszem gombát. Apa megszerettette velem. Azt mindig tudtam, hogy jó apa a vejem, de hogy még a gombát is képes megkedveltetni az unokámmal, ez örömteli fordulat volt. Mégsem eredmény nélkül való, ha az apák fakanalat ragadnak. Jaj, nehogy valaki valamiféle fenyítésre gondoljon! Az együtt piacozás, a közös főzőcskézés, az izgalmas, új ízek kipróbálása – mindez még gombafronton is áttörést hozott.
Gyorsan kisütöttem a bepácolt csirkemellet, amit nokedli egészített ki, és persze a vargányaszósz – isteni volt. És már csak egy unokát kell valahogy gombabaráttá tenni. Van remény, mert amit a nagyobbik unoka – aki a követendő példa – szívesen falatozik, azt a kisebbik is gond nélkül bekanalazza.
Mari nagyi
