Mikor Pécsre mentem egyetemre, volt egy hely, közvetlenül a B épület tövében, ami hamar törzshelyünk lett. Olcsó volt, dizájnra megfelelő egy nem túl igényes bölcsésznek, a kaja pedig a úgy volt "házias", hogy közben nem volt "magyarosch". Az első étel, amit náluk ettem, szigorúan anyagi megfontolásból, a szalmakazal volt - óriási adag sült krumpli reszelt, jól megolvadt sajttal, és egy jó deci ketchuppal meglocsolva. Rettenetes volt. Annyira, hogy onnantól kezdve, ha csak 400 forintom volt ebédelni, akkor inkább kértem egy fél adag spenótot tükörtojással, meg jó sok kenyérrel.
Valahogy nem tudom elképzelni, hogy van az a jól elkészített sült krumpli, eredetvédett olasz sajt és nagymama által készített házi ketchup, ami ezt az ételt megdobná, de lehet, hogy csak én vagyok hitetlen. Mondom ezt azután, hogy az általam valaha kóstolt, elmondásra a legkevésbé étvágygerjesztő, főleg alkohol nagyon gyors felszívására tervezett, elképesztően igénytelen kanadai gyorskaját, a poutine-t (igen, úgy hangzik, mint az orosz csávó, csak ty helyett t-vel) s.k. megcsináltam.
Tulajdonképpen vicces, hogy az étel honnan származik - Amerika, legyinthetnénk, de valójában Kanada, azon belül is Quebec, ahol a kifinomult ízlésükről és gasztronómiai jártasságukról híres franciák leszármazottai élnek. Hogy miként alakult ki pont náluk ez a cseppet sem kifinomult, igazi részegen összedobtam valamit jellegű étel, az számomra rejtély. Állítólag az ötvenes években született - mikor máskor - valahol vidéken. A szósz egyébként nem tartozott hozzá eredetileg, csak forró sült krumpli volt sajttal - utólag azért öntötték nyakon a gravy-vel, hogy a krumplit tovább tartsa melegen. A poutine hamar meghódította Kanadát, útszéli bisztók, gyorsétkezdék, sportmeccsek oszlopos tagja lett. Amerikába is beabászkodott, de a junk food hazájában azért jóval kisebb a népszerűsége, mint Kanadában.
Én is egy roadtrip alkalmával találkoztam vele először, a kanadai határ közelében - annyira borzalmasan hangzott, hogy muszáj volt kipróbálnom. Nem csalódtam - az első falat olyan volt mintha egy kanál cukros zsírt toltam volna magamba. Minden megvolt benne - olcsó mirelit krumpli, porból készült műszósz, tehenet sose látott gumis sajt. Az útszakasz következő három óráját a gyomrom helyén egy kővel, enyhe lelkiismeret-furdalásba pácolva töltöttem - értettem már akkor is a koncepciót, hogy a mínusz negyven fokos telek országában ha az ember kénytelen egész éjjel vedelni, akkor hajnal négykor nagyon jól tud esni egy órási adag trash food, de én nem voltam másnapos, és különben is nyár volt.
Hogy akkor minek készítettem el megint? Piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet ez az ételszörny, ha az ember feccöl bele energiát meg alapanyagot. Egyébként, bármennyire fáj is, be kell valljam, elég jó lett. Mondjuk a sajtot én továbbra is lehagynám róla, de hát mivel ez az eredeti recept, kénytelen voltam rákockázni. A krumplit én hámoztam, vágtam, sütögettem szakértelemmel, a meghatározhatatlan gravyhez pedig a mélyhűtőben lapuló, utolsó adag marha alaplevemet használtam fel, továbbá vajat, ízes stout sört, illatos salottát és még egy pár fűszert, hogy sűrű, krémes és ellenállhatatlan legyen. Aláírom, hogy így pont a lényeg veszik el belőle, mert nincs az az elvetemült lélek, aki másnaposan nekiállna ennek a procedúrának - de hát semmi sem lehet tökéletes. Ha valaki mégis ilyen bizniszben gondolkodna, szívesen felajánlom hozzá a receptet - van egy olyan érzésem, hogy a bulinegyedben is sikert aratna.
