Hogy a legnélkülözhetetlenebb édesség volna a bonbon, az merőben szubjektív megállapítás. A magam részéről rajongok a falatnyi csokis desszertekért, és ha jól sejtem, ezzel a rajongással nem vagyok egyedül. Mint minden világszerte, vagy legalábbis széles körben ismert és népszerű ételféleséghez, így a bonbon eredetéhez is többféle mese kapcsolódik. Sokan ismerni vélik a bonbon "igazi" történetét, de valahogy minden anekdota különbözik a többitől.
Annyi bizonyosnak tűnik, hogy egyszer régen, nagyon régen (valószínűleg a XVII. században) élt egy francia marsall, Plessis-Praslin (Plessy-Pralins), aki valamilyen módon kapcsolatba hozható Clément Jaluzot-val, aki vagy cukrász volt vagy szakács, de nagy eséllyel egy ember. A kapcsolatuk mibenlétét nem a kínos részletek miatt fedi homály, csupán az nem világos, hogy Jaluzot dolgozott-e Praslinnek, vagy a marsall (hadvezér, gróf, herceg?) pusztán alanyi jogon rajongott a cukrász/szakács munkásságáért. Mindenesetre Jaluzot Praslinről nevezett el egy apró édességet, ami valószínűleg ekkor még cukormázzal vastagon bevont mandula lehetett.
Az egyik történet szerint a 30 éves háborút lezáró tanácskozáson a megfáradt vezetőket örvendeztették meg először ezzel a finomsággal. Egy másik – valószerűtlenebbnek tűnő – történet szerint XIII. Lajos a Bordeaux-i lakosok királyellenes hangulatát próbálta ezekkel az édes finomságokkal enyhíteni. A legbájosabb „eredetmonda” szerint viszont a XIV. (!) Lajos udvarában bemutatott cukrozott mandula akkora sikert aratott az előkelő hölgyek körében, hogy megízlelése után csak azt mondogatták: Bon! Bon! (tehát: Jó! Jó!), innen hát a bonbon elnevezés.
Akárhogy is, a bonbon vagy praliné gyorsan meghódította a világot, és lassanként alakot is váltott, a 19. századra már általánosan elterjedt a csokoládés külsejű, krémes töltelékkel bíró, különböző formavilágú apró desszert. Hogy pontosan ki felé kell hálát éreznünk a bonbon a létrejötte miatt, az nem teljesen világos, de attól még a hála hála marad. Éljen a bonbon!
