Ennyire vagyok szigorú, ha a válogatós gyerekemről van szó

Szülőként mindannyiunkban ott él a cseppet sem válogatós, nyitott és jó étvágyú gyerek ideális képe, amit persze hajlamosak vagyunk csak nyomokban felfedezni a saját csemetéinkben. Szülőként azt is meg kellett tanulnom, hogy egyszerre legyek az egészségük és fejlődésük szigorú őre, és vegyem könnyeden, sőt lazán a válogatást és édesség utáni vágyat.

Gyerekként általában utáljuk, hogy folyton megszabják nekünk, hogy mit és mikor kell ennünk, fiatal felnőttként boldogan kísérletezünk, és engedünk magunknak kihágásokat, majd jó esetben magunk is felismerjük, hogy a rendszeres evés, a jó minőségű, tápanyagdús és egészséges ételek választása az egészségtelen, de – ismerjük el – sokszor tényleg finom feldolgozott és gyorsételek helyett valóban jobb nekünk.

Szülőként pedig szembe kell néznünk a ténnyel, hogy saját szüleinkhez hasonlóan magunk is ugyanazokat a csatákat vívjuk a saját - válogatós - gyerekeinkkel: nyomjuk a zöldség-gyümölcspropagandát, korlátozzuk az édességet, sőt egyes ételeket akár tiltunk is.

Ne vigyük túlzásba

Közben pedig tisztában vagyunk azzal is, hogy épp azzal teszünk a legrosszabbat a válogatós gyermek esetében, ha hatalmas feneket kerítünk az egésznek.

Minél több szó esik arról ugyanis arról, hogy mit kell és mit nem szabad megenni, mennyit, mikor, milyen formában kell fogyasztani, annál inkább elveszik az evés élvezeti értéke.

Enni nemcsak annyit jelent, hogy táplálkozunk, hanem az étkezés a kultúránk, az identitásunk része. Az, hogy merünk különböző ízeket, formákat, alapanyagokat kipróbálni, mind gazdagítja a személyiségünket.

Ha egy családban nincsen ételérzékenység vagy allergia, lehetünk vajon kicsit lazábbak?

Ez az a kérdés, amelyben magam sem jutok mindig dűlőre. Egyrészt tudom, hogy ezekben az első években kell megalapozni mindazt, amelyre majd egész életükben építenek mind egészség, mind szokások terén, másrészt nem szeretnék a fent említett hibába sem esni – a tiltással és állandó csendőrködéssel csak az ellenkezőjét érjük el. Eszembe jut például annak az ismerősömnek az esete, aki saját bevallása szerint is már-már betegesen rajong minden édességért, mondhatni függő.

Az apja fogorvosként – miután nap, mint nap gyerekek tucatjainak tömte a lyukas fogát – a saját gyerekeinek semmilyen formában nem engedte, hogy cukrosat egyenek. Hetente egyszer volt otthon náluk házi sütemény – ennyi.

Se csoki, se gumicukor, a zsebpénzükön se vehettek ilyesmit, ha pedig a rokonságban valaki édességgel ajándékozta meg őket, az apjuk begyűjtötte tőlük, és kidobta az egészet a kukába. Ők pedig sóvárogva túrták fel a ház mögött a szemetest, és lopkodták ki belőle a csokoládét.

Az apja a tiltással csak azt érte el, hogy máig nem tud normálisan viszonyulni az édességekhez, a sóvárgás egész életében végigkíséri.

Kóla, üdítő, vattacukor

Épp ezért, bár senkinek sem mondanám meg, hogyan etesse a gyerekét, én szülőként próbálok ésszerű kereteket felállítani: a kólán és a cukros szénsavas üdítőkön kívül – amikkel kapcsolatban egyszerűen csak közlöm, hogy felnőtteknek való italok – nem tiltok kategorikusan semmit. (Na jó, bevallom van még egy mumusom, a vattacukor, azt se vagyok hajlandó megvenni.)

Minden ételt meg kell kóstolni, és minden nap kell enni valamilyen gyümölcsöt vagy zöldséget – mindegy, milyen formában.

Édességet pedig kaphatnak, de csak főétkezés után, és nem helyett, napi egyszer. Nem mondom, hogy vakációs és ünnepi időszakban nincsenek ebben kilengések, de lényeg úgyis az, hogy van egy egyértelmű keretrendszer, amihez így mindenki könnyebben tartja magát.


Még több kapcsolódó cikk itt:

Hozzászólások

Címlapról ajánljuk

További cikkek