A grúz konyhába Ulickaja regényei óta vagyok szerelmes - igaz, az orosz írónő sokat tett azért, hogy úgy érezzem, egyszer Moszkvába is szeretnék elmenni, pedig valahogy soha nem vágytam oda korábban. De Ludmilja Ulickaja orosz írónőben többek között az a zseniális, hogy az ember olvas egy regényrészletet, ahol az egykor jobb sorban lévő szereplő valamikor a legsötétebb sztálini időkben vendéget vár a penészes társbérletbe, összekuporgat egy kis pénzt, elsétál a leghíresebb moszkvai delikátesz boltba, vesz egy kis kaviárt, halat meg még pár orosz különlegességet, majd hazaviszi, hogy a cári időkből megmaradt foghíjas porcelánban tálalja a különleges alkalomra.
És az embernek nem az jut eszébe, hogy de szörnyű lehetett a harmincas években Oroszországban élni, hanem hogy de leülne ahhoz az asztalhoz.
Hát még, ha a volt Szovjetunió egyéb vidékein játszódik a történet, és némi napfény is vegyül a főzős jelenetbe - akkor aztán különösen azt érzem, hogy irány Odessza vagy éppen Grúzia.
A grúz konyha különben is megér egy misét - ha geopolitikailag jobb helyzetben van, és nem nyomja el a nagy testvér majd az egész XX. századon át, akkor lehetne olyan híres konyhája, mint például az olasz. A grúz konyhát nem véletlenül hívják a Kelet-Mediterrán konyhájának, alapanyagaiban nagyon hasonlít a Földközi-tenger mellékének konyháira, legalább annyira egészséges, változatos, izgalmas - talán csak egy kicsit fűszeresebb. Az elmúlt években kezdték csak el felfedezni - ahogy magát az országot is - , és az rebesgetik, hogy idén a grúz konyha lesz az egyik legnagyobb gasztrotrend a világon. Bár én szívből sajnálnám, ha a megannyi izgalmas fogásukat a legkülönlegesebb alapanyagokat lehagyva uniformizálnák és street foodosítanák - sajna sokszor ezt jelenti, ha valami az "év foodtrendje" lesz. Már csak azért is, mert van nekik évszázados fogásuk, ami akár remek street food is lehetne: a hacsapuri vagy khacsapuri.
A "grúz pizza" tulajdonképpen egy kelt tészta, aminek ebben a pici országban is legalább 12 változata van, és akkor még nem beszéltünk azokról, amiket a bevándorlók vittek magukkal Amerikába vagy épp Izraelbe.
A legismertebb, legnépszerűbb az imeritan, ami egy kerek formájú, sajttal töltött változat, és tényleg nagyon könnyű az utcán sétával is megenni. Én most mégis egy másikat, a török pidére hajazó, csónak formájú adjarulit hoztam, aminek a tésztája ugyanúgy készül, mint kerek társa, csak éppen csónak formára hajtogatják, és pár perccel a vége előtt még egy tojással is megtolják. Esetenként egy kis vajjal is, én ezt most lehagytam, mert úgy gondoltam, már így is épp elég nehéz lesz. Amúgy mindenkinek ajánlom - a hideg január végi napokon laktató reggelinek, vacsorának vagy baráti borozás mellé tökéletes kis kreálmány. Ha meg egyik se néz ki mostanság, akkor kucorodjatok a fotelba egy jó Ulickaja-könyvvel, és eszegessétek ezt olvasás közben!
