Amerikában, ahol minden egyes bevándorló hozott magával egy darabot a saját kultúrájából és konyhájából, nehéz kideríteni, hogy egy-egy receptet hol készítettek először, és milyen gyökerekkel rendelkezik. Kevés kivétel azért van. Ilyen például Martini, vagy éppen a Cézársaláta. Igaz ugyan hogy ez utóbbit Tijuana-ban készítette először egy olasz bevándorló, de mégiscsak egy július 4-i váratlan vendégroham inspirálta, és a sikersztorija is amerikai, így ők szeretik sajátjukként emlegetni.
Ebbe a kategóriába tartozik a zöld istennő öntet is, amelyet San Francisco első igazán elegáns szállodájának, az 1875-ben nyílt Palace Hotelnak a séfje alkotott meg még a húszas években. Tulajdonképpen mókás, hogy a szálloda konyhája akkoriban - a világválság előtti utolsó években - a nem ritkán 10 fogásos vacsorákról, pezsgőben úszó Nagy Gatsby-szerű bulikról volt híres, az egyetlen alkotás pedig, ami a mai napig ismert maradt, az egy egyszerű majonézes, Green Godess, vagyis zöld istennő névre keresztelt salátaöntet.
A kevés tejfölből és majonézből, szardellából és friss fűszernövényekből kevert öntet irtó népszerű volt egészen a nyolcvanas évekig, de mára kicsit megfakult a régi hírneve.Tulajdonképpen egy jópofa recept lenne, ha nem lenne benne irdatlan sok majonéz és tejföl - sosem értettem, hogy az átlag házias amerikai íz miért kíván meg legalább egy tubus ipari majonézt. Aki tudja a választ, az vendégem egy házi sütire. Valószínűleg pont ez az oka, hogy kiment a divatból - túl nehéz és zsíros lett egy egészségmániás kaliforniainak.
Lényeg a lényeg, egyik nap a tucatnyi, különböző színű és formájú saláta közt válogatva szemmagasságba került a polcon magát kínálgató őretrósága, a flakonos zöld istennő.
Komolyan mondom megsajnáltam. Hiszen főúri konyhán született, sokáig titkos receptként őrizték, most meg nagyüzemben gyártják, ahol a fele tejföl-fele majonéz alapban úszkál esetleg néhány szál árva petrezselyem. Meg azért nem vettem, de úgy gondoltam, a mai ebédemet neki dedikálom. Tésztára vágytam, és mivel főtt tésztán salátaöntetet utoljára kábé 10 éves koromban "szolgáltam fel" (szegény anyámék) kicsit átvariáltam az eredeti koncepciót. A fűszernövények maradtak, sőt még egy fél csokor koriandert is hozzátettem - a koriander semmit nem ronthat el, tudtátok? A tejfölt görög joghurtra cseréltem, a majonéz egyetlen használható funkcióját, a krémessé tételt pedig átruháztam egy jól érett, de elég satnya méretű avokádóra. A továbbiakban éppen hogy csak roppanósra pároltam a szívemnek kedves két tavaszi zöldet, a spárgát és a borsót, és hogy tényleg megfelelően zöld legyen a végeredmény, még egy kis rukkolával is felturbóztam. Ja, hogy így már semmi köze az eredeti recepthez? Dehogynem. A végeredmény szerintem isteni lett.
