Be kell vallanom, nem értek teljesen egyet a magyar konyhaművészet legtöbb döntésével. Nem értem, hogy miért kell mindent lisztes habarásba fojtani, nem tudom felfogni, miért landol panírban és bő olajban bármi, ami él és mozog, tanácstalanul nézem a szétfőtt tésztát, annak olajos főzővizét és a teremtés koronáját, az agyoncukrozott paradicsomlevest. Mindegyik példa azt célozza aláhúzni, hogy gyakorta nem érezzük a határokat, és nagy lendülettel elvetjük a sulykot, ha a főzésre kerül a sor. Hiszen persze, hogy kell cukor a paradicsomlevesbe. Na de ennyi?
Nem tudom sajnos, ki okolható ezért az egész helyzetért. Mutogathatnék ujjal a menzára, de már amúgy is oly' sok gasztronómiai baklövést és gyermekkori traumát a kontójára írtunk, hogy nem akarok ehhez a listához még többet hozzáadni. Ettől függetlenül az iskolai étkeztetés fertőtlenített viaszosvászon-labirintusának egyik félreeső sarkában biztosan mind szembetaláltuk magunkat egy telecukrozott, valahogy mégis torzan fanyar paradicsomlevessel. Azóta pedig vagy hozzuk magunkkal, vagy próbálunk egy életre megfeledkezni róla.
Fontos leszögezni, hogy a leves készítése során tényleg szükségünk lehet valamilyen édesítőre, azonban közel sem olyan excesszív mennyiségben, ahogy azt egyes receptek mondják.
A paradicsom önmagában savanykás, amely aromáját ellensúlyozhatjuk cukorral, mézzel – egy bizonyos szintig. Ugyanis, miután átléptük ezt a határt, a levesünknek már cseppet sem lesz paradicsom-, hanem annál inkább lesz cukoríze. És kinek jó az? Ugyanennyi erővel pirosra színezett cukros vizet is kanalazhatnánk, természetesen betűtésztával!
Ezen a ponton jutottam el az önmagamban puffogásnak arra a szintjére, ami hálistennek könnyedén átfordítható dühtől hajtott kreativitássá. Jelen esetben inkább kreatív rombolásról beszélhetünk: létre akartam ugyanis hozni egy olyan paradicsomlevest, ami tényleg, direkt, pofátlanul és minél természetesebb módon édes.
Hiszen megannyi konyhai eljárás akad, amivel egy ételt édesebbé tehetünk anélkül, hogy nagyobb mennyiségben bármilyen édesítőszerhez nyúlnánk, továbbá maguk az alapanyagok is gyakran rejtegetnek annyi cukrot a belsőjükben, hogy azt kinyerve tovább fokozhassuk a mézédes ízeket.
A paradicsomleveshez az alábbi édesítő eljárásokat és alapanyagokat vetettem be:
- San Marzano paradicsomot használtam, amely egyrészt húsosabb, így koncentráltabb paradicsomízt ad, másrészt kevésbé savanyú fajta
- a gyümölcsöt sütőben sütöttem meg, magas hőmérsékleten, némi olaj, ecet és kevés méz kíséretében, ahol gyönyörűen karamellizálódott: ez a módszer intenzívebb édességet ad, mint a főzés
- lilahagymát karamellizáltam, ami a nevét meghazudtolva alig tartalmaz hozzáadott cukrot, a „karamell” nagy része ugyanis magából a zöldségből származik
- sűrű balzsamecet-koncentrátumot adtam a leveshez, ami szintén természetesen édes
- a paradicsomlevest mascarpone és tejszín keverékéből vert habbal tálaltam, amely cukor nélkül adja át tejtermékes, zsíros édességét
- a megszokott feltétként kínált sajtos melegszendvicsbe édeskés ementáli sajtot reszeltem, a kenyerek külsejére leheletnyi méz került
A végeredményt hagyom magáért beszélni, mindenkinek ajánlom a leves elkészítését, ugyanis egy kiváló kitörési útvonal lehet abból a börtönből, amit a cukorral dúsított paradicsomleves jelent.
A tényleg édes paradicsomleves teljes receptjét itt találod, mentsd el kedvenceid közé, vagy küldd tovább valakinek, aki szerinted szívesen elkészítené!
Fotók és recept: Lakos Benedek
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
Ezeknek a recepteknek is adj egy esélyt:
