A savanyú ízű levélnyeleket fogyasztjuk, hatalmas, szív alakú levelei viszont mérgezőek és fogyasztásra alkalmatlanok. Tény, hogy nem futott be akkora karriert, mint mondjuk az eper, amit mindenki imád, mert a rebarbara ízéért „meg kell küzdeni.” Alapvetően savanykás, néha kesernyés íze van, amit oxál- és citromsavtartalma okoz. Nagy mennyiségben hashajtó hatású, mindennapos fogyasztása nem ajánlott, mint ahogy az érzékeny gyomrúaknak sem szerencsés választás.
Víztartalma igen magas, tíz dekájában mindössze 16 kalória van, így fölösleges, üres energiát nem, ellenben rengeteg hasznos ásványi anyagot, A-, B-, C-vitamint vihetünk be a szervezetünkbe. Sokan azért nem szeretik, mert bizonyos receptek rengeteg cukrot írnak az elkészítéséhez, pedig ma már számos alternatív édesítőszer közül választhatunk. Tény, hogy a savanykás íz mindenképp megköveteli az édesítést, de nem kell túlzása esni, barátkozzunk az édes-savanykás ízvilággal!
Sok más gyümölccsel párosítják, sokszor például a már említett eperrel főzik össze, a lényeg, hogy valamilyen magas pektintartalmú fajtával társítsuk és főzzük meg. Mehet pitékbe, lepényekbe, rétesekbe, sőt, elsőre furcsának tűnhet, de jeges teába is nagyon passzol! Kevés helyen lehet csak kapni, kisebb-nagyobb piacokon hozzá lehet jutni olcsón, csak szemfülesnek kell lenni, és nem árt tüzetesebben szemügyre venni a szárakat, hogy nem fásak, kellően frissek-e.
Ha megnyomjuk a növény szárát és kibuggyan belőle a nedvesség, akkor friss még a termés. Ha nem engedi az árus, hogy ezt megtegyük, akkor jobb otthagyni a rebarbarát a pulton, mert lutri, és nagyon bosszantó, ha otthon derül ki, hogy a rebarbaránk használhatatlan. Hámozni ugyanúgy kell, mint a spárgát – a külső, vékony rétegét éles késsel távolítsuk el.
