Nem nagyon tudtam még, mi is az a Balaton, csak egy őszi kenesei este rémlik, hogy legózom egy szobában, és körülöttem valami Gorbacsovról beszélnek a felnőttek, miközben a Neoton Família: Medve táncdala szól. Kicsit később találkozom a szóval, anyukám táskájából kiesik két ezüstborítású, sárga papírral csomagolt csokiszelet, rajta: Balaton. Szóval akkor a tó és a csoki egy és ugyanaz?! Így kezdődött.
Hekk, palacsinta, kukorica
Aztán már rémlik, ahogy egy fűzfa alatt, korhadt fából készített, gyantás szagú padoknál ülünk, és nagyon várom már a hófehér halhúst, amiről meg voltam győződve, hogy nem olyan régen fogta egy pecás. Persze hekk volt, paprikás lisztben, forrón, gondosan leadva a gyereknek, aki inkább eszi a majonézt (megesküdnék, hogy akkor még tartármártást kaptunk hozzá!), mint a halat és pillanatokon belül valami mást kíván meg… mondjuk az asztal csücskén várakozó, a melegtől gyöngyöző, inkább olaj, mint lekvár illatú palacsintákat.
Óbégat a biciklire sufnituninggal felszerelt ládából főtt kukoricát áruló 70-es férfi, akinél barnább szőke embert még nem láttam.
Fecskében kerekezik a strandon, futnak hozzá a műanyag, nyakbaakaszthatós pénztárcával ellátott iskolások, irigykedem. Hekkel teli szájjal a kukoricáért, a neonszín pénztárcáért, azért, mert ők már az iskolába mennek vissza szeptemberben.
Cápa a vízben
A családok kétszemélyes szövetmatracon pöffeszkednek körülöttünk (nekünk nem volt ilyen franciaágy méretű), kétpercenként megkérdezem, hogy „mikormegyünkbeavízbe?” és „naaaajöösssz?”, tízperces türelemre intenek, van még egy kicsi az „olasz módra” keresztrejtvényből. Végre bemegyünk, a cápás úszógumimat nagyon élvezem, bár a nagypapám ígért nekem egy olyan felfújhatós Chiquita banánt, amit a zöldségesekben tesznek ki. Igaz, az nem lesz majd túl kényelmes a vízben, de legalább elég menő.
Amikor az ember bármilyen vízből megérkezik a talajra, felnőttként lefekszik a törölközőre napozni és száradni, gyerekként tovább molyol a család körül, de az közös nevező, hogy szinte azonnal megéhezik. Olyan ez, mint buszos útra menni, és felszálláskor mindig nekiesni az előrecsomagolt szendvicseknek. Egyszerűen programozva vagyunk, víz-part-étvágy.
Részemről a még vizesen büfében sorban állást és aztán a sültkrumplievést szeretem a legjobban. Hullámos papírtálcából, annak a palacsintás recés szélűnek a mély párjából.
Akkor még inkább a házi hasáb volt a szokás, nagy és nem is egyforma darabok, sokszor túl puhán és olajosan, de a só nagyon jót tett nekik. És a Globus összes felhígított ketchupja, majonéze is.
Balaton-éhség
Egyértelmű, hogy a lelkes (és falánk) legkisebbre testálják a büfés zsákmány strandhelyre való szállítását. De kiveszed a jussod: a több tálca krumpliból nyilván a többieknek szántból csipegetsz. Sorbanállási-logisztikai adó, vagy valami ilyesmi. Aztán törökülésben elfogyasztjátok a krumplit, a hajadról csurgó Balatonvízből jut a krumplira is, de nem gond. A Fabulonba mártott darab már annyira nem ínycsiklandó, de inkább így tréfáljon meg a tesód, minthogy fagyasztott zöldborsóval csúzlizva keltsen fel másnap reggel.
Édesség, minden mennyiségben
A család legengedékenyebb tagját volt ildomos rávenni a további édességek megvásárlására: jégkása, szigorúan kivis, neonzöld variáció, amit értetlenkedve fogadsz, hogy a Balcsinál „hókristálynak” hívnak. Szép név, olyan mesebeli, de ez nekünk jégkása.
Esetleg kakaós vagy lekváros (ízes) palacsinta, vanília-csoki kombó csavaros fagyi (a legjobb helyeken olyan csokiöntettel, ami rádermedt!), vagy jégkrém.
Kérdés, hogy Eskimo vagy Schöller kapható az adott büfében, és persze az is, hogy a márkákból van-e a kedvenc. Bum-bum a rágóval? Twinni a dupla fapálcával? CikkCakk, ami jó savanyú volt? Magnum után kicsiként csak vágyakozhattunk, sokszor be kellett érni a Cerkával, Kaktusszal. Kivéve, ha a édességevési etikettet nem ismerő, említett engedékeny családtagot navigáltuk a jeges ládákhoz. Hát ez jó drága… de hát, egyszer nyaralunk idén a Balcsinál!
Ha meglett a Magnum, akkor diadalittas fejjel lehetett a törölközőkhöz járulni, ahol jött a szemrehányó nézés, netán a „hadd kóstoljam meg, én fehér csokisat még nem is ettem” mondatok. Aztán mire a fagyihoz értem, már a fele hiányzott. Az akkor még sokkal nagyobb Magnumnak, ugyebár.
Édes, színes, ízes emlékek mindezek. Senki sem félt mumusként a gluténtól, akkor sem szaladt össze a család, ha valaki egy fél mini műanyag villácskát elfogyasztott a kicsit keményre sült parti gordon blue (sic!) mellé. Este a papánál recsegett a Kossuth rádió, a tűző naptól kicsit megpörkölődött vállunkat tejföllel kentük, holott a mama paradicsomszeletekre esküdött. De az kellett a másnapra tervezett lecsóhoz. Mert persze nincs minden nap dőzsölés a strandon! Azért egy sajtos-tejfölös lángos reméljük, belefér majd!
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
Szerző: Pákozdi Nóra
Címlapkép és fotók: Pákozdi Nóra
Régi emlékek, ízek és finomságok:
