Értesíthetünk a legfrissebb témákról?

oké!

„Attól lesz jó egy ételfotó, ha megszűnik a távolság közted és aközött, amit látsz”- interjú Erdőháti Áron gasztrofotóssal

Szakácsnak tanult, majd évekig konyhán dolgozott, köztük Gordon Ramsay Michelin-csillagos éttermében. Ma mégis főként gasztrofotóiról ismert, Erdőháti Áronnal beszélgettünk. 

Tányér hegyek és összekoccanó üvegpoharak eklektikus forgataga fogad minket Erdőháti Áron fotós stúdiójában, ahol a bolhapiacon beszerzett kincsek között itt-ott egy Ganesha szobor is felbukkan. Áron stúdiója egyben az otthona is, így a személyes tér és a munka elválaszthatatlanul összemosódik. Szakácsként csöppent a gasztronómia világába, de sok tapasztalás vezetett odáig, hogy rájöjjön, a fotózás az, amit neki találtak ki. Édesanyja gyerekkorában mindig kiemelt figyelmet fordított a tálalásra, ez az élmény pedig az ételfotóval tért vissza az életébe. Talán ennek, talán a szakács múltnak köszönhető, hogy képeit elnézve az ember úgy érzi, akár azon nyomban meg is kóstolná az ételeket, így folyamatosan hívják magazinokhoz, éttermekhez fotózni, de számos hazai receptkönyv illusztrációiért is ő a felelős.

Szakácsnak tanultál, most mégis azért ülünk itt, hogy az ételfotóidról beszéljünk. Bár nem hagytad el a gasztropályát teljesen, azért a serpenyőtől a fényképezőgépig hosszú út vezetett. Hogyan találtál rá erre a pályára?

Gimi után döntésképtelen voltam, hogy merre induljak. Többen javasolták a szakács szakmát, mivel ezzel szinte mindenhol lehet állást kapni, akár külföldön is, kvázi biztos jövedelemforrás. Soha nem főztem előtte, nem voltam az a típus, aki már gyerekként is a konyhában figyelte, mit csinálnak a felnőttek. Elvégeztem a Gundelben a szakmunkásképzőt másfél év alatt, közben a Gundel Étteremben voltam gyakorlaton, utána még ott maradtam egy-másfél évet. Ezalatt elkezdtem egy gazdasági levelező szakot főiskolán, mert érettségizett szakácsként, mindenki azt tanácsolta, ne ragadjak meg ebben a közegben. De nem érdekelt túlságosan ez szak, és a sok munka mellett a tanulás is nehezen fért bele az időmbe, ezért nagyon lassan haladtam a képzéssel. A Gundel után a Váci utcában dolgoztam egy étteremben a Bereznay Tomi alatt, majd átmentem a Kempinskibe a főkonyhára. Volt érzékem a főzéshez, de nyomasztott a konyhai környezet, az emberek, a mentalitás. Folyamatosan egy olyan közegben voltam, ahol mindenki panaszkodott, sokan nem érezték magukat megbecsülve a konyhán, sem emberileg sem anyagilag, és a magyarországi gasztroforradalom előtt a szakma megítélése sem volt olyan pozitív, mint manapság. Nem is voltam annyira elhivatott, nem láttam magam előtt, hogy 50 évesen lesz egy éttermem, ahol én leszek a főnök és mindent én találok majd ki.

Hogyan szakadtál ki ebből a közegből?

Pihentetni akartam a szakácskodást, és szerettem volna szakmai gyakorlatot szerezni egy multinál, így elmentem az akkor alakuló Vodafone ügyfélszolgálatára dolgozni. Végre egy nagyon jó munkakörnyezetben dolgoztam, de mivel itt nagyon hiányzott a kreatív munkakör, elkezdtem fotózni, akkor még filmre. Elég hamar tudatosult bennem, hogy ez az, amivel igazán foglalkozni szeretnék. Viszont egyáltalán nem láttam, hogyan lehet bekerülni a szakmába nulla tudással, nulla képzettséggel. A mostaninál jóval nehezebb volt akár csak a tanulási lehetőséget is megtalálni. A technikának köszönhetően, ma már sokkal gyorsabban lehet tanulni és fejlődni, minden nagyon felgyorsult, pozitív és negatív értelemben is. Akkoriban még nem voltak a mai értelemben vett social media felületek sem, sokkal kevesebb lehetősége volt az embereknek, hogy kezdőként munkához jusson. Először a riport műfaja fogott meg, és a legismertebb fotóművészek munkáiból igyekeztem képezni magam. Négy év után hagytam ott az ügyfélszolgálatot. Akkoriban 25-26 éves voltam, és tudtam, hogy szeretnék külföldi munkatapasztalatot, viszont azt is tudtam, hogy pár év múlva már nem lesz elég bátorságom kimenni. Mindig bennem volt, hogy ki szeretném próbálni magam külföldön. Így jött, hogy elkezdtem dolgozni egy kastélyszálló konyháján Írországban. Nagyon nehéz volt az eleje, honvágy gyötört, miközben négy év után vissza kellett rázódni a konyhai közegbe és megtapasztalni, hogy milyen egy francia séf alatt dolgozni.

Tősgyökeres budapestiként a vidéki életet is nehezen bírtam, az egész faluban csak egy kocsma volt, nagyon hiányzott a városi nyüzsgés, viszont élveztem a nemzetközi munkahelyi környezetet. Ezért Londonba mentem, azzal a tervvel, hogy munka mellett elkezdek fotózást tanulni. Találtam egy hirdetést Gordon Ramsay éttermébe, a Petrusba, ahová fel is vettek. Imponált, hogy felvettek, de rájöttem, hogy heti öt 16 órás műszak mellett, nem marad időm semmire, ezért néhány hónap után kiléptem. Egy catering cégnél helyezkedtem el, mert így a hétvégéim szabadok voltak, és akkor tudtam a fotózással foglalkozni, illetve felvételiztem fotós szakra Londonban. De addigra már olyan honvágyam volt, és a cateringes nagyüzemi konyhát végképp nem éreztem magaménak, hogy hazaköltöztem Budapestre. Akkora már nem tudtam elképzelni, hogy lehet konyhán olyan környezetben dolgozni, ahol jól érzem magam. Míg szakácsként a stresszhelyzetek mindig is leblokkoltak, és korlátoztak, fotózáskor arra ösztönöznek, hogy motivált legyek és a legjobbat hozzam ki magamból. Ebből is érzem, hogy most csinálom azt, amiben ki tudok teljesedni.

Nem a szakácskodás volt a te utad egyértelműen. Hogy lettél végül fotós ilyen felvezetés után?

Itthon bekerültem képszerkesztő asszisztensnek a Wellness magazinhoz, majd a következő évben Békefi Dóri asszisztense lettem a Marie Claire-nél. Fotózásokat szerveztem, helyszínt kerestem, egyeztettem, fotózásokra is elmentem, sokat láttam, tanultam. Plusz Dóriéké volt a Nemsüti a Jászain, így felkértek, hogy fotózzam le a rendelhető ételeiket, mivel akkoriban kezdett felpörögni a Facebook. Éreztem, hogy ez jól megy, gyorsan csinálom és a stylinghoz is van érzékem, és a visszajelzések is jók voltak. A stylingoláshoz való érzékem talán anyukámtól ered, aki otthon minden étkezésnél gyönyörűen megterítette az asztalt, és folyamatosan csinosítgatta a lakásunkat. Aztán a Marie Claire-ben elkezdtek rám bízni komplett gasztro anyagokat, nagyon élveztem azt az időszakot. Négy évig voltam a magazinnál, utána lettem szabadúszó, és ekkor kezdtek hívni más magazinok is, riport, portré, gasztro és deko anyagokhoz.

Egy interjúban azt mondtad, hogy ha nem fotóznál, akkor egy minibisztróban főznél. Milyen lenne ennek a helynek a hangulata?

Klasszik, fehér abrosz, rántott hús, töltött káposzta, túrógombóc. Olyan étterem lenne, hogy ha vasárnap nem tudsz elmenni anyukádhoz ebédelni, akkor oda be tudsz ülni, és otthon érzed magad, legalábbis az én koordinátarendszerem szerint értelmezve.

Itt ülünk a stúdiódban, körülöttünk tornyokban állnak a régi tányérok, tálak, színes poharak és lábasok sorakoznak a polcokon. A régi dolgok iránti rajongás a képeiden is meglátszik.

Nem vagyok stylist, de iszonyatosan szeretek bolházni, kikapcsolódás számomra a közeg, az alkudozás, a kincskeresés. Rengeteg vintage holmit halmoztam fel, de ezeket általában keverni szoktuk modern tárgyakkal, vagy be tudom úgy világítani, hogy modernnek hasson. Ömlesztve nézve vintage, de ezekből mindig csak pár darabot rakunk be egy képbe, vagy csak épp belóg egy-egy pohár vagy tál. Nagyon tudok örülni, amikor egy három éve vásárolt tárgy végre megtalálja a helyét egy képen.



Van egy összeszokott csapat, akivel szeretsz együtt dolgozni?

Milutinovits Pankával (hello_garlic) és László Ági stylistokkal dolgozom együtt a legtöbbet, mindkettőjükkel összeszokott csapat vagyunk. Emellett számos rendszeres megrendelőm van, akikkel nagyon szép dolgokat hozunk létre, legalábbis remélem ők is így gondolják.

Mikor lesz jó egy ételfotó?

Szerintem akkor, ha megszűnik a távolság közted és aközött, amit látsz a képen. Például, ha lefotózok egy koktélt, az a jó, amikor ránézve azt érzed, hogy te is ott ülsz a medence mellett a margaritáddal. Ha ez egy sytlingolt hangulat akkor ne azt érezd, hogy ez egy stúdióban készült, bevilágított kép, hanem egyszerűen benne érzed magad a szituációban. Ha például tapasokat fotózok, akkor megpróbálok kreálni egy olyan szituációt stylinggal és fénnyel, hogy a néző tényleg azt érezze, hogy ott ül délután egy spanyol tapas bárban a sörével.

Szoktál otthon főzni magadnak, amit aztán le is fotózol?

Néha amikor főzünk előfordul, hogy le is fotózom, de ez eléggé megbonyolítja az étkezést, hiszen ilyenkor elő kell venni a lámpát, keresni kell egy jó hátteret és az ételt is nagyon szépen ki kell tálalni. Igazából az éttermekben ugyanezt érzem, amikor kihozzák az ételt és ott a gyönyörűen megterített asztal, elkezdem fotózni, ahelyett hogy egyből nekilátnék a gusztusos fogásoknak. Kívülről nézve ez mindig kicsit nevetségesnek hat, hogy az ember inkább a telefonjával van elfoglalva, minthogy élvezné a pillanatot. De ez van, én is ezt csinálom. Nagyon szeretem egyszerre sok barátomat vendégül látni, többek között ezért is van ilyen hatalmas ebédlőasztalom. Ilyenkor végre hasznát veszem a rengeteg edényemnek, gyönyörűen megtálalom a fogásokat és jókat beszélgetünk az asztalnál.

És hol ettél utoljára valami nagyon jót, melyik a legutolsó emlékezetes gasztroélményed?

Legutoljára Erdélyben voltam Mautner Zsófival és Bíró Lajossal, ott ettem egy nagyon jót a Zsigmond Malom nevű helyen. Egy házaspár csinálja és eredeti székely receptek alapján főznek. Szívüket-lelküket beleadták az ételekbe, és nekem ez a legfontosabb. Az egy dolog, hogy milyen az étel, de hogy milyen a környezet és a hozzáállás, az mindent visz. Egy gyengébb minőségű ételt, jó hangulatban mindig jobban tudok értékelni, mint egy tökéletes fogást egy feszengős környezetben. Nemrég a Laurelben fotóztam, és bár ritkán szoktam, de akkor végig ettem az ételsort, és minden fogáshoz hoztak egy borpárosítást. Nagyon jó volt, hogy emlékeztetett arra, milyen fontos, egy jó italpárosítás, amivel az étel egy új, addig nem létező arcát mutatja meg. Volt olyan bor, ami önmagában a sommelier szerint nem volt csúcsminőségű, de az adott étellel együtt tökéletesen harmonizált és eszméletlen finom volt.

Mi a kedvenc ételed fotózás szempontjából?

Jó képet csinálni szinte bármilyen ételről lehet. Amikor egy képen összeáll minden, a styling, a fények, pont úgy csurog a szaft, ahogy elképzeltem, akkor bármilyen ételről is legyen szó, azt tudom érezni, hogy ebben minden benne van, amit el szeretnék mondani róla. Kedvenceim egyébként a sültes tálak, abból is van a legtöbb a gyűjteményemben. Imádom amikor rá vannak halmozva a tálra a húsok, sültek vagy akár egy jó bolognai, és körülötte a sok tányér, poharak, evőeszközök. Szeretek terített asztalokat fotózni, mint ahogy azt az olaszoknál lehet látni, ez hozza vissza nekem a családi ebédek hangulatát.

Több magyar szakácskönyvön is dolgoztál az évek során. Mennyiben más könyvön dolgozni, mint egy átlagos fotózásnál?

Sokkal több képen keresztül kell egyben tartanod a projektet. Egy magazinban négy-öt ételnél könnyű egy stílusban tartani az anyagot, de egy könyvnél több napon keresztül 80 -90 képpel kell ugyanezt megcsinálni. Nagyon szeretek könyveket fotózni, mert csodálatos érzés a végeredményt a kezemben tartani, amiért hónapokig több emberrel együtt keményen dolgoztam.

Bár nyilván rengeteget fotót készítettél már karriered során, ki tudnál emelni egy kedvenc munkát?

Márk Szonja Édesem- sorozatát nagyon szerettem fotózni, főleg a Kekszek című könyvét. Szonjával és László Ágival egy nagyon jó, összeszokott csapatot alkotunk, és a kiadó is elég nagy teret hagyott nekünk a kreatív megvalósításra. Amellett, hogy Szonja süteményei iszonyatosan finomak, még vizuálisan is kiemelkedő ízlése van. Ezen tényezők együttállása ad egy olyan alapot, ami garancia a biztos sikerre. Emellett nagyon szeretek riportokat és portrékat is fotózni, és sokszor nem is nagyon lehet ezeket szétválasztani a gasztronómiától.

Ezeket olvastad már?

Címlapkép: Erdőháti Áron/Instyle/food stylist: László Ágnes

Szólj hozzá!

Hozzászólások

A komment maximális hossza nem lehet több, mint 3969 karakter!

Még nem érkezett hozzászólás. Legyél te az első!