Régebben rendszeresen és borzasztóan fel voltam háborodva azon, ha valaki úgy tálalt fel egy ételt, hogy a klasszikus recepttől eltérő módon készítette, de mégis ugyanúgy hívta. Eklatáns példája ennek a megannyi vastag, tömős „pizzaszelet” kukoricával, ananásszal, vagy kolbásszal. De a csirkemellel és joghurtos szósszal kínált „Cézár saláta” sem Cézár salátát. Mára bőven túllendültem ezeken a dolgokon, ha nagyon nem tetszik, amit kapok az étteremben, maximum visszaküldöm, de inkább előre tájékozódom, hogyan is készítik az adott fogást. Antropológiai szempontból azonban borzasztóan érdekesek ezek a kis gasztronómiai elhajlások, és néha kifejezetten élvezem, hogy egy-egy helyen hogyan értelmezik át a nagy klasszikusokat.
Ami viszont továbbra is felnyomja bennem a pumpát, az az, mikor valaki habzó szájjal támadja a másik töltött káposzta vagy rakott krumpli receptjét, mondván, az nem az „eredeti” . Eközben ő természetesen vidám mosollyal tesz tejet a saját pizzája tésztájába.
Döntsük el kérem, hogy nyitottak vagyunk-e a konyhában. Ha igen, akkor kreatívkodjunk kedvünkre, de ha szigorúan hagyománytisztelőek vagyunk, akkor csak és kizárólag abban az esetben főzzünk palóclevest, ha kaptunk valahol ürühúst. A pizzát is felejtsük el, ha nincs kéznél 00-ás liszt, meg bivalymozzarella.
Amúgy is jellemző ránk, hogy vannak „szent” magyar ételek, amihez nagyon óvatosan kell nyúlni – ahogy ízHUSZÁR Dávid mondaná, „don’t mess with csirkepörkölt”. Én most nagy bátran mégis hoztam egy kedélyborzoló receptet – egy paprikás csirkét, amit egy amerikai szakácskönyvből nyúltam.
Egyszer már említettem nektek James Beard nevét – a bácsi, aki Julia Child jóbarátja, egy neves díj megalapítója, és az amerikai konyha nagy krónikása volt, írt egyszer egy hihetetlenül izgalmas könyvet, Amerikai szakácsművészet címmel, amiben bevándorlók saját és már amerikanizált receptjeit gyűjti össze. A nagy amerikai receptek közül is tucatnyi változatot sorol fel, attól függően, hogy Montanában vagy New Yorkban gyűjtötte az adott mac and cheese receptet. Természetesen magyar recepteket is találunk a könyvben.
Ez a paprikás csirke első olvasásra is inkább tűnt egy europanizált, gyors vajas csirkének a sok fűszer nélkül, de azért persze nekiálltam. A klasszikus pörköltalap itt kicsit átalakul – először a húst bőrét kell ropogósra sütni, majd a visszamaradt zsíron jó sokáig dinsztelni a hagymát, majd liszttel, irgalmatlan mennyiségű őrölt pirospaprikával felturbózni. Ezután fel kell önteni alaplével és konzerv paradicsommal, majd a csirkéket a vastag szaftba visszahelyezve a sütőben sül készre az étel. Én a végén belecsempésztem még egy deci tejfölt is, na így aztán tényleg olyan állaga lett ennek az ételnek, mint egy indiai fogásnak. Hogy hasonlított-e a paprikás csirkére? Annak ellenére, hogy ugyanazokat az alapanyagokat használtam, egyáltalán nem. Hogy finom volt-e? Hihetetlenül! Krémes, vastag szaft, roppanós csirkebőr, omlós hús – minden, ami a boldogsághoz kell!
És ezt olvastad már az ízHUSZÁR magazinon?
Fogszabályzó, kánikula, kukorica - avagy Nemes Nóra szenvedései egy felvonásban
