Az összes ország közül, ahol több mint egy alkalommal megfordultam, az angol konyhát ismerem legkevésbé. Ez nem azért van, mert rossz lenne, még csak nem is azért, mert London annyira drága, hogy egy-egy kiruccanásból két hét Adriát lehetne fedezni, hanem mert van nekem egy szégyenletes, nagy bűnöm, amit minden alkalommal elkövetek - minden reggelt a helyi british breakfast-tel kezdek.
Van ismerősöm, aki évek óta él Londonban, de még egyszer sem tudta magát rávenni, hogy véres hurkát, kolbászt, tojást, tócsnit, grillezett zöldségeket meg még egy kis babot is magába nyomjon ébredés után, nekem nagyon megy. Egyetlen nagy baj van vele - a tízezer kalóriás reggeli fél liter teával minden alkalommal elintéz legalább este 7-ig. Így ugyan megvan az üzemanyag városfelforgatáshoz, de az angol konyha többi gyöngyszemével nagyon ritkán sikerül közelebbi, intim kapcsolatba kerülnöm.
Mikor utoljára Londonban voltam, a Shared aljában lévő ajándékboltban felmértem az angol szakácskönyvkínálatot - mert annyira elképesztő nagy választék van két emeletesbusz-persely és három különböző Bobby-kulcstartó között - , és megláttam a crumpetet. Ciki vagy nem ciki, őszintén szólva életemben nem hallottam még róla, de azért gyorsan megjegyeztem, hogy utána tudjak nézni.
Kiderült, hogy az amerikai palacsinta - ami egyébként csak nálunk fut ezen a néven - egyik őséről van szó, nagyjából azzal a különbséggel, hogy ebbe nem sütőport, hanem élesztőt tesznek. Az élesztőnek köszönhetően szivacsos-lukacsos állaga van, és kicsivel nehezebb a sütőporos társánál. Már a középkorban is készítették, igaz, akkor még hajdinalisztből - a fehérliszt nagyon sokáig a gazdagok kiváltsága volt - , így akkor még viszonylag könnyen össze lehetett volna keverni az abban a korban nagyon hasonló módon készülő orosz blinivel is, csak akkor még kisebb volt a forgalom a két ország között, így valószínűleg senki nem foglalkozott az összehasonlítgatással.
Annak ellenére, hogy Angliában soha nem próbáltam - sőt, félek tőle, ha legközelebb megyek, akkor is az angol reggelivel indítok - , így csak a s.k., reggelire készített verziómat kóstoltam, nekem sokkal jobban ízlett, mint a sütőporos amerikai. Kicsit nehezebb, kicsit rusztikusabb, az élesztő miatt pedig van egy nagyon kedves kis fánkos mellékíze, amiről a nagymamám konyhája jut eszembe. Szóval, ha nem akartok nagyon mellényúlni a szombati reggelivel, dobjátok össze, kelési idő alatt bújjatok vissza az ágyba, ha meg elkészült, egyétek citrom- vagy narancslekvárral. Csak hogy biztos jól induljon a hétvége.
