Ősrégi desszertünk, amiért minden télen megveszünk - meleg, puha, omlós tésztaszaggatványok, ami a hidegben, a korán sötétedő délutánokon különösen jólesik. A szerkesztőségben többször is felvetődött, hogy mikor készül már egy jó aranygaluska, Juci kolléganőnk kedvére is szolgálhatunk most, aki csillogó szemekkel kérdezte a sütés közben: “ugye sodó is lesz hozzá?
Itt találod az aranygaluska receptjét
Hát persze, hogy lesz, és persze hogy igazi vaníliával, fél rúd kikapart magjaival, tojássárgájával sűrítve, a végén kevés felvert tojásfehérjét hozzáadva. Mint mindig, most is a teljes tejben hiszek, igaz, ötven forinttal drágább, de nehogy már ezen múljék a sikere.
Maga a recept már a fejemben volt, de azért fel kellett eleveníteni: sok más leírással ellentétben én csak egy tojást használok a tésztához, ami ezúttal alig-alig akart megkelni, pedig előzetesen az élesztőt szépen felfuttattam. A helyzetet valahogy orvosolni kellett, így az éppen csak meleg sütőbe toltam, ott már szépen elkezdett feljönni, egy órát hagytam neki, hogy a többszörösére nőjön.
Újra átgyúrás, majd - itt szintén eltérek a hagyományoktól -, nem nyújtom a tésztát, hanem egy evőkanállal diónyi darabkákat szaggatok és hagyom megkelni úgy, hogy előtte már olvasztott vajban és darált dióban megforgattam a kis labdacsokat. Nekem 180 fokon harminc-harmincöt perc alatt aranybarnára sültek, azalatt megfőztem a sodót, amit felvert tojásfehérjékkel tettem könnyedebbé. Szerencsére az illat még egy kellemes bónusz mindezek mellett, én úgy szoktam mondani, hogy “gyerekkori illata” van.
Tészta, rá a sodó, és más nem kell a hétvégi boldogságoz.
