A slow food, vagyis lassú étkezés mozgalom valóban az Egyesült Államokból indult pár éve - tucatnyi blog, szakácskönyv, tévés guru népszerűsíti a témát azóta is. Állításik, téziseik minden bizonnyal megállják a helyüket, és szükség is van rájuk, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy 150 szakértő 150 könyvének kívülről megtanulása sem hoz valakit olyan közel az ételek lassan, élvezettel való elfogyasztásához, mint egy Törökországban eltöltött hét. Természetesen csak akkor, ha vesszük a fáradságot a helyi konyha megismeréséhez, és nem az európai villámturisták számára fenntartott gyorséttermekben csillapítjuk éhségünket. Ha olyan szerencsénk van, hogy eljutunk Törökországba, és egy helyi szokásokat ismerő útikalauzunk is akad, nyert ügyünk van. De akár itthon is összehozhatunk egy jó kis törökös vacsorát a családunknak és a barátainknak - miért is ne, múlt héten említettük, mennyi mindent tanultunk tőlük!
Attól függően, hogy hol vagyunk Törökországban, vagy hogy melyik tájegység konyháját akarjuk leutánozni, nagyon sok minden változhat az étlapunkon. Nagyobb városokban, vagy a fiatalabb generáció otthonában már nyilván nem találunk órákig tartó ebédet, de még egy újhullámos párnál is előfordulhat, hogy munka után hazaérve vacsora előtt egy órán át teázgatnak. Ünnepkor pedig kivétel nélkül mindenhol összegyűlik a család és a barátok, hogy együtt fogyasszák el a hagyományos fogásokat. A terítésre sor kerülhet a hagyományos, európai asztalnál, vagy a törökös, főleg vidéken tipikus, rövid lábú asztalkánál, a sofránál. Sofránál való terítéskor a vendégsereg a földön, különböző kényelmes párnákon foglal helyet - hogy is lehetne gyorsan befalni valamit ilyen körülmények között? Az étkezés elején különböző előételeket szolgálnak fel - ezek legalább olyan sokszínűek, mint az olasz antipastik. Pácolt és töltött olajbogyók, kecske- és juhsajtok, hideg és meleg saláták, sűrű mártások, joghurtos mártogatók, zöldségkrémek minden mennyiségben, az asztal közepén. A vendégek általában csak a kenyeret , azaz a pitát, vagy pidét "birtokolják", és az ebből letört falatkákat mártogatják a nekik tetsző előételbe.
Az előételt követheti leves, bár a török nem annyira tipikusan leveses nép. Hideg, joghurtos zöldségleveseik elsősorban nyáron aratnak sikert, másik nagy kedvencük pedig a török kifőzdék által itthon is népszerűvé lett vöröslencse leves. A főfogások - mert általában több is van - az egyszerűbb ételekkel kezdődnek - a zöldséggel főtt rizs, a piláf ilyenkor kerül az asztalra, valamint ilyenkor szolgálják fel a meleg, töltött zöldségeket, ragukat, és természetesen a húsokat. Mivel Törökországban a hús sokáig luxuscikknek számított, a legtöbb ételben nem "töményen", hanem darált formában, zöldségekkel keverve, vagy tésztába töltve jelenik meg. A pékáruk, zsemlék és kenyerek folyamatosan ott vannak az asztalon. általában akkor is csipegetnek belőle, ha az ételben rizs, bulgur, vagy burgonya található. Egészben főleg szárnyast készítenek, kivéve, ha igazán nagy alkalom, például esküvő van - ha olyan mázlisták vagyunk, hogy kifogunk egy török vidéki lagzit, biztosan belefutunk az utánozhatatlan, egészben roston sült bárányba vagy kecskébe. Akármennyit is eszünk, tartalékoljunk egy kis helyet a desszertnek is! A törökök, ha desszertről van szó, nem ismerik a "könnyed" jelzőt - legtöbb édességük szirupos, édes nyalánkság, amelyt ha valaki nem igazán édesszájú, soha nem fog igazán megszeretni, ha azonban igen, akkor nincs megállás! A több órás étkezést kávéval vagy teával zárják, mindkettőt szertartásosan, speciális edényben főzik, és igazán forrón isszák!
