Ha Lisszabonba utazol és ezt a tényt elújságolod egy olyan embernek, aki már járt ott, tuti, hogy az lesz az első mondata, hogy
“A Pastéis de Belém-et ki ne hagyd!”.
Nem, ez nem egy turistalátványosság, pontosabban nagyon is az, csak ehető. Tulajdonképpen egy vaníliakrémmel töltött, levelestésztás kosárka, a tetején fahéjjal megszórva, amit az összes kávézó, cukrászda árul - de még a közért hűtőpultjában is ott figyel a nagyüzemi, csomagolt változata. Megveszed, megkóstolod és finom persze. “Miért ne lenne finom?” - kérdezed, de azért nem vágod hanyatt magad a gyönyörtől, és nem érted mire ez a nagy rajongás.
Az előbb felvázolt történet, mármint a csalódás része, csak abban az esetben következhet be, ha nem az “igazit” kóstoltad. Mert nem emlékeztél pontosan a névre, így nem is tűnik fel elsőre, hogy bár a külső megtévesztésig hasonló, a név már hibádzik. Nem mindegy ugyanis, hogy Pastéis de Nata avagy Pastéis de Belém. Ez utóbbi lesz az, amit te keresel és azért nem találod olyan könnyen, mert a városközponttól 6 kilométerre, egyetlen helyen árulják csak. Nyilván szerencsés esetben még az ott-tartózkodásod alatt realizálod a tényt, és elzarándokolsz, hogy rálelj.
Onnan tudod egyébként, hogy jó helyen jársz, hogy hatalmas a sor.
De nyugi, mielőtt elvenné a kedved, állj be nyugodtan, hozzá vannak itt szokva az embertömeghez. Nincs is ezen mit csodálkozni, ha csak ebből az egy édességből tízezer számra adnak el naponta. Na szóval a sor, az gyorsan halad, ne parázz!
Ha már itt vagy kihasználod az alkalmat és kérsz helyszíni fogyasztásra meg elvitelre is. Megkapod a fehér kis tányérokon a még gőzölgő, tűzforró édességet, és elindulsz helyet keresni. Mész, csak mész és azt érzed, hogy egy végtelen teremből álló labirintusban veszel el. Ha nincs 1000 szék, akkor egy sem, de nem is ettől vagy letaglózva, hanem attól, hogy mind foglalt. Ezt se add fel, csak menj tovább, előbb-utóbb találsz szabad asztalt. Leülsz, elhelyezkedsz és már nyitnád kóstolásra a szád, amikor odalép a pincér, hogy milyen italt hozhat? Gyorsan kikéred a kávét, mindegy milyet csak haladjuk, majd kóstolsz és mindent megértesz.
Roppanós, vékony leveles tészta, benne a nem tolakodóan édes, sült vaníliapuding.
Forró mint az állat, égeti a nyelved, de még így is csodálatos. Türelmetlen vagy, főleg miután megízlelted, de várnod kell egy kicsit, amíg hűl. Annyira bejön, hogy fogod, és az elviteles dobozt is kinyitod és azt is szép csendben, még ott megeszed.
Nekem ilyen volt az első találkozásom ezzel a kultikus édességgel. Titkos a receptje, sehol máshol meg nem közelíti az íze az eredetit, én mégis megpróbálkoztam vele otthon. És tudjátok mit? Bomba lett! Hogy tényleg igazam van-e vagy csak az évek homályosították-e el az emlékeimet, leteszteltem. Megsütöttem annak a bizonyos barátnak, akitől először hallottam róla. Ő aztán csak annyit mondott, hogy "ez bizony egy tökéletes hamisítvány"!
