A nagy Amerika hihetetlen bőségében mindenki megtalálja azt, amiben a legnagyobb öröme telik. Engem kezdetben az alapanyagok kifogyhatatlan áradata, majd a minden sarkon fillérekért utánam hajigált edények és konyhai eszközök nyűgöztek le, egy gyors lefolyású szakácskönyvgyűjtő akció után pedig újabban egyre több gasztronómiai témájú szakkönyv és dokumentalista könyv boldog tulajdonosa vagyok.
![](https://image-api.nosalty.hu/nosalty/images/article-images/ms/E9/gpiX1AantL4pHNQnEGvXS7NoNYqv2s2nTiPzGN7H.jpeg?p=lqip-16%3A9&s=d842bbd6d1f9551e716f1a2aacccd5e8)
Az egyik ilyen mű az 1970-es év decemberének provance-i eseményeit írja le, amikor egy csapat amerikai gasztromán gyűlt össze Dél-Franciaországban, hogy kulináris szeánszok keretében újraformálja az amerikai konyhát. A könyv amúgy dögunalom, egy rakás sznob ömlengése olyasmikről, hogy hány fokban tartsd a csuklódat osztrigaevés közben. Az egyik fő figura mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet: egy James Beard nevű úrról van szó, aki amellett, hogy állítólag kitűnő szakács volt, húsz évig gyűjtötte az Államok legtipikusabb receptjeit. Kérdezte a csóró bevándorlókat, sztárszakácsokat, útszéli bodegák tulajdonosait és a tapasztalt háziasszonyokat, végül a húsz év munkáját egyetlen hatalmas könyvben, Amerikai szakácsművészet címen adta ki. Na, ez a könyv már nagyon izgatta a fantáziámat.
![](https://image-api.nosalty.hu/nosalty/images/article-images/4I/yM/u0XyDQdzLMpfgidGisVxx7D2gHNVwAE6qe7Sap3c.jpeg?p=lqip-16%3A9&s=819fa09435e1bd230194adb5ded23b9a)
Elmentem az összes kedvenc antikváriumomba, de még ott sem találtam meg, ahol Kosztolányi és Szerb Antal angolra fordított művei is megvannak a polcokon. A kérdést tehát jegeltem, két hete viszont arcon csapott a fogyasztói kultúrát túlságosan komolyan vevők büntető kis szelleme.
A könyvespolc azon részének takarítása közben, ahol a szakácskönyveimet tartom, elérkeztem a soha ki nem nyitott részleghez - az összes rettenetes fotókkal illusztrált, huszoniksz éve kiadott szakácskönyvem itt foglal helyet, amit tavaly egy könyvtárürítési akció keretében szereztem be 1 dolláros egységáron. A portörlőt végighúzva a gerincükön, mindegyiknek átfutottam a címén, amikor egy nagyon csúnya hagyta el a számat. Nem, nem pókot láttam, csak rájöttem, hogy a könyv, amit hetek óta keresek, és csak az tartott vissza a megrendelésétől, hogy sokalltam az árát, ott ült a könyvespolcomon, pontosan 12 hónapja.
A takarítást ezzel befejezettnek nyilvánítottam, és inkább belemélyedtem a két kilós kincsbe, amely a legelegánsabb fogások mellett olyan különlegességeket is tartalmaz, mint a löncshúsból formált, sajttal töltött, olajban sütött húspogácsa. Persze rögtön tudtam, hogy valamit ki kell próbálnom belőle, és mivel mac and cheese-t még soha nem készítettem, úgy döntöttem, egy majdnem antropológiai munkának számító amerikai szakácskönyvből csak ezt készíthetem elsőnek.
![](https://image-api.nosalty.hu/nosalty/images/article-images/JH/f4/pgsJGutF3N66izX92r0JdQWRHQgOVn1O4Q7Jj3WK.jpeg?p=lqip-16%3A9&s=70c4e48505186f2dd19aac25f1f7c3f3)
A mac and cheese, vagyis a sajtos makaróni ugyanis egy teljesen átlagos étel - egyszerű, laktató, nem túl kifinomult, ezer variánsa van, és annyira az amerikai kultúra része, hogy ha nagyon gondolkodnék, legalább öt film biztosan eszembe jutna, ahol említik.
Az étel gyökerei a középkorba vezethetőek vissza – a mai Olaszország területén készítettek először rétegzett egytálételt tésztából és parmezánból. Az étel innen került Angliába, ahol először egy XIV. majd egy XVII. századi szakácskönyvben is megjelent a receptje.
Amerikába kerüléséről több legenda is kering, a legnépszerűbb szerint Thomas Jefferson, még mielőtt elnök lett volna, Franciaországból egy tésztakészítő géppel állított haza, és ő készítette az Újvilág első sajtos makaróniját. A parmezán szerepét fokozatosan átvette a cheddar sajt, az étel azonban egyszerűsége ellenére jó darabig megmaradt a felsőbb körök ételének. A XIX. század végén már az átlagcsaládok asztalára is gyakrabban került, igazán népszerű azonban csak a harmincas években lett, mikor a Kraft cég piacra dobta a porváltozatát. Az eredetileg sütőben készült változat ekkor vált egyszerű sajtszószos tésztává. Generációk nőttek fel a dobozos változaton, népszerűsége hetven éve töretlen. A legolcsóbb, igénytelen, ipari változatok mellett a házi készítésű sajtos tészta kultusza is megnőtt, így ma nemcsak az olcsóbb kocsmák kínálatában találjuk meg, de drága éttermek is az étlapra tesznek időnként egy-egy izgalmas változatot.
![](https://image-api.nosalty.hu/nosalty/images/article-images/Ij/mc/kgvx47HftzXjJkGPSVjKGESjrU5zXTkezSE4Pbt5.jpeg?p=lqip-16%3A9&s=1586aaa1b7c65ee3835a0edb50db4c24)
Ami engem leginkább lenyűgöz ebben az ételben, hogy a recept voltaképpen alig változott az elmúlt évszázadok alatt, valamint hogy a hozzávalók minősége és a szakács kreativitása alapján a rettenetestől a tökéletesig mindent ki lehet belőle hozni. Az én verzióm egy alaprecept, ha van kedvetek kipróbálni, nyugodtan turbózzátok fel bármivel, ami szerintetek illik hozzá. Az amerikaiak szívbaj nélkül tesznek bele a homártól elkezdve a csípős paprikán át a löncshúsig mindent. Úgyhogy ha igazi amerikai mac and cheese-t akartok készíteni, tartsátok meg az alapot, aztán legyetek kreatívak!