A húsvét a karácsony után még mindig az egyik legjelentősebb ünnepünk, bár gyanítom, ennek két oka van: a hosszú hétvége, illetve a vasárnapi reggeli. A húsvét régen sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, a karácsonynál is fontosabb ünnepnek számított, amire a XX. század elejéig komolyan felkészült mindenki - felekezeti hovatartozástól és lakóhelytől függetlenül. Ma is rendesen rákészülünk a húsvét vasárnapi lakomára, képzeljétek el, mekkora élmény volt egy negyven napos, szigorú böjt után beleharapni a friss kalácsba és sonkába. Lássuk, régen mivel kellett kiérdemelni a húsvéti reggelit!
A katolikus egyház az V. századtól vezette be azt a szigorú böjtöt, amely szerint a farsang végétől húsvét vasárnapig tartó időszakban nemcsak a hús és a zsír, de a tojás és a tejtermékek is kerülendőek voltak. Ez Magyarországra is vonatkozott a katolikus vallás bevezetésétől kezdve, enyhülés csak a XVII. században következett be. Az enyhülés azonban csak annyit jelentett, hogy tejterméket és tojást fogyaszthattak a hívek - persze csak mértékkel. A XX. század elejéig ez a fajta böjt volt érvényben, csak utána rövidült le a húsmentes étkezés a Nagyböjt utolsó napjaira. A böjtöt természetesen a városokban is tartották, de a szegényebb, vidéki területeken még erősebb volt a hatása. Azokat az edényeket, amelyekben általában húst vagy zsíros ételt készítettek, farsang után hamulúggal tisztára súrolták, és elő sem vették őket negyven napig. A fő táplálék ilyenkor tehát nagyrészt tejtermékből, száraz hüvelyesekből és levesekből állt - zöldségből, aszalt gyümölcsökből és hüvelyesekből álló, rántás és habarás nélküli, alig fűszerezett levesek voltak ezek, melyet általában kenyérrel tettek tartalmasabbá.
Az édesség és a desszert az ünnepnapokon kívül amúgy is ismeretlen fogalom volt a paraszti kultúrában, ilyenkor természetesen mindenhol tiltott volt. Mivel főzni lehetett, a magyar konyha viszont hagyományosan sertészsírt használt, a böjti időszak előtt a háziasszonyok vajat és növényi olajat tettek félre ezekre a hetekre. Engedélyezett volt továbbá a halfogyasztás is, de a XIX. században, a folyók szabályozásával rengeteg korábbi természetes hallelő hely szűnt meg - így a szegényebb néprétegek számára a hal kikopott a böjti étkezésből. Az önmegtartóztató táplálkozást Erdélyben elősegítette, hogy az év nagy részében elérhető volt a sózott juhsajt - az ország többi részén szintén sózott, gyúrt tehéntúróval pótolták a kieső fehérjét.
A református falvakban a negyven napos böjtöt nem tartották, a Nagypéntek azonban rendkívül szigorú volt, bár ez tájegységenként változott: volt ahol egyáltalán nem főztek, ott a táplálék aszalt gyümölcsökből, pattogatott kukoricából, száraz lepénykenyérből állt. A Dunántúlon két fogásos étkezés volt a szokásos, valamilyen leves rántás, vaj és olaj nélkül, babból, káposztából vagy aszalt gyümölcsből, kifőtt metélt - leginkább mákos - vagy főtt kása üresen. Görög katolikus falvakban a böjt még szigorúbb volt - ők sokkal tovább megtartották a negyven napos böjtöt, mindenfajta zsiradékot száműztek az étkezésből, és Nagyszombaton egész nap nem ettek. Azokon a területeken, ahol jelentősebb zsidó lakosság élt, mindenki böjtölt. Bár a húsvét keresztény ünnep, a zsidók pészahja is a nagyhétre esik - ők ilyenkor szintén halat fogyasztottak, legismertebb "fogásuk" pedig a macesz volt, amelyet pészahkor közösen készítettek a falu izraelitái.
