Gyakorlatilag ugyanazt az ételt apró és végtelenül egyszerű trükkökkel teljesen más dimenzióba lehet repíteni, ezért is szeretek olyanokkal főzni (vagy csak nézni őket, ahogy főznek), akik nap mint nap tűzközelben vannak, mert az ő tárházuk aztán e téren végtelen. Ilyen esetet írt le a minap Dacota kolléganő is, és most én is egy ilyet hozok, pontosabban rögtön kettőt.
Az ember ugye nem eszik minden nap garnélát, éppen ezért, ha megadatik, akkor szeretné kihozni belőle a maximumot.
Itt lép életbe az első számú trükk: ha friss garnélával főzünk, vagy legalábbis a páncél még rajta figyel, akkor a pucolás után nehogy a kukába dobjuk, mert rengeteg íz van benne! Pirítsuk át olajban, és később ezt az olajat használjuk a rákok sütéséhez is, mert iszonyúan zamatosak lesznek tőle. És nem csupán arról van szó, hogy még intenzívebb rákízt kapunk, hanem egy plusz karaktert, amit nehéz körülírni, inkább meg kell kóstolni. A művelet meg nem egy nagy kunszt: fogjuk a lefejtett páncélt (érdemes ezért is egyben, de legalábbis nagy darabokban lefejteni, hogy könnyebb legyen a végén kihalászni), és bedobjuk a felforrósított olajba. Néhány perc, egy-két keverés, és amikor már szép rózsaszín, akkor fogjuk és kiszedjük, és ekkor már tényleg mehet a kukába.
A másik mesterfogás - amit szintén ennél a receptnél sütöttem el - bármilyen olasz kajánál jól jöhet, még a bolognainál is. A forgatókönyv gyakorlatilag ugyanaz: olaj felforrósít, a bazsalikomleveleket egyesével beledob, 1-2 perc pirítás és kiszed. Ezen a ponton viszont van egy igen fontos különbség: ezt még véletlenül se a szemétbe hajítsuk, hanem tálaljuk az étellel, mert a levelek ropogósra és lágy bazsalikomízűre sülnek. És itt sem azt az ízt kapjuk, amit a szimpla bazsalikomtól várnánk, hanem ahhoz nagyon hasonlót, de mégis mást.
Szerintem az ilyen trükkök tesznek valakit igazán jó szakáccsá, és ez az, amit a könyvekből nehezen lehet megtanulni.
