„A jó húsvéti sonka lutri, muszáj megtapogatni" – Lajos Marival beszélgettünk

36 szakácskönyv, összesen többmilliós példányszámban, hét nyelven. Kezdő háziasszonyok ezrei, akik az ő receptjei alapján tanultak meg főzni, és százezrek, akik miatta nagyobb kísérletezőkedvvel fordultak a konyha felé. Lajos Mari és második férje, Hemző Károly „kilencvenkilences” receptkönyvsorozata a magyar háztartások jelentős részében szériatartozék, és háziasszonyok tömegei őrzik lefűzve Lajos Mari a Nők Lapjában megjelent receptjeit is.

Többgenerációs családi ház, lassabb, de továbbra is irigylésre méltó tempó, a családi étkezésnek rangot adó teríték hétköznap is. Egy csupaszív, fáradhatatlan nagymama, aki ma is „tábori” konyhát visz, hogy a fiatalok csinálhassák azt, ami nekik fontos. Hiszen egyszer úgyis betalálnak a konyhába.

Lajos Marival gyerekkora ízeiről, ételmentésről, Piedone-filmekről és arról beszélgettünk, mi az, ami végül azokat is a tűzhely mellé csábítja, akik azt hiszik, nem szeretnek főzni.

Lajos Marival beszélgettünk

Az, amit az ember gyerekkorában megszeretett, megszokott, egész életében nagy hatással lesz rá. Ha a gyerekkorodra, az ahhoz kapcsolódó ízekre gondolsz, milyen fogások jutnak először eszedbe?

1943-ban születtem, az alapvető körülmény akkor a szegénység, a szűkösség volt. Kevés élelmiszer állt rendelkezésre, és az is elég silány minőségben, úgyhogy a háziasszonyoknak nagyon kellett ügyeskedni, hogy valamit kihozzanak belőlük. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy nem kellett napközibe járnom, édesanyám minden este megfőzött másnapra. Mi hárman voltunk – hála Istennek még vagyunk – testvérek a nővéreimmel, az édesapám meghalt a háború után. Anyukám éjjel-nappal dolgozott, nagyon nehéz évek voltak. Rendkívül egyszerű ételeket ettünk, húst csak egyszer egy héten, vasárnap, ha sikerült hozzájutni: gyermekkorom meghatározó ízei a krumplis ételek, a főzelékek íze. Az egészséges táplálkozás akkoriban nem is lehetett szempont: olcsósága miatt rengeteg (igaz, házi) tésztát ettünk, viszont nem voltunk boldogtalanok ettől. Így élt mindenki.

A saját konyhámba innen azt hoztam magammal, hogy az ételt meg kell becsülni, és néha a semmiből kell valamit varázsolni.

Eszembe jut azért két igazi csemege is, az egyik a madártej, ami viszonylag egy olcsó édesség, és nagymamám almás (na meg túrós, meggyes) pitéje, ami olyan volt, mint egy mese. A mai napig itt van a számban az íze, de sehogyan nem tudok pont olyat sütni.

Sokak élménye, hogy akárhogy próbálkoznak, nem tudnak egy az egyben reprodukálni egy gyerekkori, anyukájukhoz, nagymamájukhoz köthető ízt. Van, aki szerint ennek az az oka, hogy az étel készítőjének személyisége nyomot hagy az ételen, mások szerint, ahogy növünk, megváltozik az ízérzékelésünk is, és lehetetlen visszajutni abba az érzékszervi állapotba, amiben egykor voltunk. Te mit gondolsz?

Én mondok egy prózaibb okot. Gyerekkoromban csak a kifejezetten jómódú emberek sütöttek vajjal, a margarinról azt se tudták, mi az. A háziasszonyok általában zsírral sütöttek. Emlékszem is, hogy disznóöléskor kétféle zsírt készítettek: egy szép fehér „piperezsírt”, amit sütésre, édességek készítésére használtak, a többit pedig főzésre. Úgyhogy én úgy fejtettem meg magamnak a pite titkát, hogy az bizony a zsírtól lett olyan porhanyós, és az adta a telt ízét is. Most majd lehet, hogy úgy fordul a lobbi, hogy megint visszatérünk a zsírhoz. Reneszánszát éli a jó minőségű állati zsiradék: én is szeretek például kacsazsírral főzni, ha az adott étel megengedi.

Mi az, ami a legjobban megmaradt benned édesanyád vagy nagyszüleid spórolós technikái közül?

Amiben az én felmenőim, nagymamám és anyukám is nagyon jók voltak, az a maradékok újrahasznosítása. Olyan nem létezett, hogy egy ételt ki kelljen dobni, és ma se pazarolok el semmit. Ha valami megmarad előző napról, akkor újragondolom, és ha muszáj, a gombhoz „főzök” egy kabátot. Morálisan nem bírom annak a gondolatát, hogy az étel a kukába menjen. Ebben anyukám csodálatos példa volt: hogyha egybefasírtot csinált, és abból maradt, akkor a következő nap készített egy krumplis, tejfölös rakott fasírtos ételt, ha megmaradt a főtt krumpliból, akkor abból másnap lett egy csodás krumplis tészta. Szóval gyakorlatilag magunk előtt-után görgettük ezeket a finomabbnál finomabb maradékokat, néha a másnapi még jobb is lett, mint az aznapi. Nekem ebből az is tanulság volt, hogy a kényszerhelyzetet néha a saját hasznunkra is fordíthatjuk.

Mire gondolsz például?

Az az igazság, hogy az ember néha egy kicsit beleun a főzőcskézésbe, mert ha nincsenek kihívások, akkor egyhangú lesz az egész. Viszont, ha például ma, amikor az ember egyre jobban odafigyel arra, hogy ne pocsékoljon, azt mondod magadnak: vagyok én olyan ügyes, hogy a maradékból újat találok ki, akkor az máris izgalmas kihívás lehet. Itt egy adag főtt rizs – édesség, rakottas, gombóc, vagy valami más legyen belőle? Ha sikerül valami finomat kihozni abból, ami majdnem pocsékba ment, az sikerélmény, ami a konyhában nagyon-nagyon fontos.

Megannyi álomrecept

Jól tudom, hogy neked a rántott húshoz kapcsolódott az első konyhai sikerélményed?

Igen, egy vasárnap valahogy úgy adódott, hogy kicsit többen voltunk ebédre, és muszáj volt anyukámnak segíteni. A rántott húst amúgy is szerettem, ezért jelentkeztem panírozni, sütni.

A vendégek persze szívbajt kaptak, hogy a gyerek most forrázza le magát a forró zsírral, de nem történt semmi ilyen.

Nagyon jól sikerült, és máig emlékszem az örömre, amit az adott, hogy képes vagyok rá.

Néhány évtizeddel később magyar nők százezreinek segítettél, hogy kedvet kapjanak a főzéshez. Saját lányodat, unokádat tanítottad, tanítod főzni?

Mindig igyekeztem bevonni lányomat is, unokámat is a konyhai feladatokba. Többé-kevésbé sikerült is. Viszont mivel mindenki időhiányban szenved, és mégiscsak én vagyok a nagymama, aki lógatja a lábát, a családi „tábori” konyhát én vezetem. Igyekszem annyit segíteni a gyerekeknek, hogy a szombat-vasárnapot ne kelljen a konyhában tölteniük, hanem pihenjenek vagy sportoljanak, menjenek a jó levegőre. A lányom egyébként nagyon jól főz, ha volna rá ideje, akkor csinálná is, az unokám meg egyenesen úgy született, hogy ráállt a keze a habverőre. Egy darabig – öt évig – volt egy magazinom, a Lajos Mari konyhája, abban volt egy közös rovatunk is, a Nagyival a konyhában, az unokám olyan nyolcévesforma volt, amikor elkezdtük a közös szereplésünket.

Szerinted miről ismerszik meg a jó szakács, a jól főző háziasszony? Például arról, hogy valamennyire sztenderd ízeket tud létrehozni? Hogy a pörkölt mindig ugyanolyan ízű?

Érdekes, hogy ezt mondod, mert szerintem ez egyáltalán nem fontos, sőt vannak olyan ételek, amelyeket nem is lehet kétszer egyformán elkészíteni. Csak egy példa: ahány gombaétel, annyiféle íz, mert az alapanyag sem sztenderd ízű. Jól az főz, aki ízletesen főz, de ez meg egy nagyon szubjektív dolog, hiszen nagyon sok minden befolyásolja, hogy számunkra mi az ízletes. Hogy objektívet is mondjak, szerintem jól főz az, aki mer és tud egy picit improvizálni. Annak idején is a szükség és a kreativitás hozta létre a legtöbb finom ételt, mert épp más alapanyag volt hozzáférhető, vagy más technika állt rendelkezésre, és végül egy jobb, finomabb fogás készült el. Én úgy gondolom, hogy a sztenderdeket nem érdemes változtatni, mert egy csirkepaprikás úgy finom, ahogy van. Viszont érdemes kísérletezgetni. Nekem a férjem volt a főkóstolóm, fotózás közben is mindig kóstolgatott, és sokszor mondta, hogy „Nem kéne ebbe még egy kis ez vagy az?” És kellett, így megszületett egy sokkal finomabb változata ugyanannak az ételnek. Végül pedig: a jó konyhához az is kell, hogy az ember maga is szeressen enni, na meg kell egy jó publikum is, akinek az ember szívvel, lélekkel tud főzni.

Több mint hatvan évet végigfőztél, végigkövetted, ahogy az elmúlt évtizedekben sok minden átalakult a hazai konyhákban. Szerinted mi az, amiben a leginkább más egy mai, és egy mondjuk egy ötvenes évekbeli konyha?

Egyrészt össze sem lehet hasonlítani a mai technikai lehetőségeket azzal, ami néhány generációval ezelőtt jellemző volt. Elektromos habverőt én a hatvanas évek végén láttam először, de még azután is sok mindent kézzel csináltunk, olyan, hogy dagasztógép, legfeljebb álom volt: a kelt tészták készítésébe bizony beleizzadtak az asszonyok. Nagyon sokáig nem lehetett jó minőségű száraz tésztát kapni, nekem is csak olasz első férjem mutatta meg, hogy létezik olyan kész tészta, ami nem esik szét, itthon mindenki maga gyúrta a sajátját. Az, hogy sokkal több volt a tennivaló egy-egy étellel, kicsit limitálta is a kedvet, a lehetőséget, hiszen az ember nem szívesen állt neki olyannak, ami nagyon időigényes. Szóval az egyik különbség a technika, ami óriásit fejlődött. A másik pedig, hogy alapanyagban is sok olyan érhető el ma, amit a rohanó életvitelre szabtak, és ami megkönnyíti a háziasszony életét.

Második férjeddel, Hemző Károllyal akkor kezdtetek el ételek körül dolgozni, amikor ő a Globus Konzervgyárnak fotózott konzerveket, és neked támadt egy olyan ötleted, hogy inkább megfőzöd az ételeket, és szépen megtálaljátok, így sokkal gusztusosabb képet tudtok készíteni. Az ebből később kinőtt szakácskönyvkiadás végigkísérte az életedet. De mi a helyzet a konzervekkel? Használod őket?

Bizonyos konzervek, félkész, konyhakészre párolt zöldségek nagyon jól jönnek a konyhában.

Most mondd meg nekem, amióta ezek a remek hámozott paradicsomkonzervek vannak, ízes, érett alapanyagból, ugyan ki akar eltenni paradicsomot? Maximum az, akinek tonnaszám nő a kertjében, és nem tudja hova tenni.

Az olaszok is ezzel főznek. Nagyon jók az előre főzött babok, hüvelyesek is, amik szintén sok időt megspórolnak: sok ilyen segíti a háziasszonyokat. Az már viszont fantázia és ízlés kérdése, hogy a meglévőkből mit használsz fel, és milyen friss alapanyagokkal egészíted ki. A kész ételeket én például egyáltalán nem szeretem, nem az én világom, nem az én ízlésem, mert nem tudom, mi van benne. Ebben bigott vagyok. Hogyha végképp nagyon kevés az időm, akkor inkább csinálok egy egyszerű tésztaételt, egy aglio e olio-t például, ami percek alatt készen van. Erről tudom, hogy mi van benne, és mindenki szereti.

Tudni rólad, hogy nagy rajongója vagy az olasz konyhának, szívesen főzöl olasz ételt, és szívesen jársz olasz étterembe is. Mi fog meg leginkább az olasz konyhában?

199 mesés olasz étel című könyvemben hosszan írtam erről a rajongásról, röviden pedig az egyszerűséget és a jó minőséget szeretem. Az első férjem pármai volt, Olaszország leggazdagabb északi, Emilia-Romagna nevű tartományából származott. A parmezán sajtok, a legjobb sonkák, a paradicsomok, csodás tészták hazájából, és én rajta keresztül egy remekül főző családba csöppentem bele. Az egyik sógornőm fantasztikusan főzött, és engem is bevezetett az olasz konyha rejtelmeibe, mert nagyon ambicionáltam, hogy olaszul, a férjem kedvére tudjak főzni. Az évek során egyre tágult az ételek köre, és a rajongásom is: italofil vagyok minden tekintetben. Tengeri herkentyűket, halakat kevéssé főzök, mert itthon nehéz jó ízűt, megbízhatót szerezni, úgyhogy inkább a kontinentális olasz konyha hagyományait követem. Nehezen emelek ki kedvencet, de talán a bolognai raguval készült ételeket kedvelem a legjobban. Egy lasagnét álmomból felkeltve is elkészítek, és éhgyomorra is meg tudnám enni.

Ahogy mondtad, italofil vagy, és az olasz kultúrához nemcsak a konyhán, hanem eredeti szakmáid, a pedagógia, majd a szinkrondramaturgia kapcsán is közel kerültél. Milyen olasz filmek magyar szófordulatait köthetjük hozzád?

Nemcsak olasz filmeken dolgoztam, de persze főleg azokon. Ez azért pech, mert tudod, például a skandináv filmekben az emberek szép, hosszú perceken át csendben vannak, az olaszok meg hatan beszélnek egyszerre, és nem vesznek levegőt. De mind a hat ember szövegét meg kell írni. Amikről egyébként elhíresültem, azok a Piedone-filmek. Ki gondolta volna, olyan kommersznek tűntek, mégis a spagetti-westerneken túl ezeknek lett a legnagyobb sikerük. Persze dolgoztam más olasz filmeken is. Szívesen emlékszem vissza például egy Michelangelo-sorozatra, csináltam Bertolucci filmnek szöveget, és sok vígjáték dramaturgja is voltam. Élveztem, hogy az olasz filmekben általában esznek valamit. Egyik kedvenc szinkronos munkám a Narancsos kacsasült című film, amiben el is készül ez az étel, és megmenti Monica Vitti és Ugo Tognazzi válságba került házasságát..

Második férjed és te meg egy palacsinta felett ismerkedtetek meg…

Így van, 1970-ben találkoztunk a Tokaj Rally sajtófogadásán. Megkínált, mondhatjuk, megvett a palacsintájával. Sok egyéb jó kapcsolatom is alakult az ételek társaságában: amikor fiatalabbak voltunk, sokat vendégeskedtünk, és mi magunk is szívesen láttunk vendégeket. Különféle emberek találkoztak az asztalunknál, és ebből szövődtek barátságok, kapcsolatok is. Ma is hiszek abban, hogy az étel összeköti az embereket.

Minket, magyar embereket mely ételeink kötnek össze? Szerinted mik azok a tipikus magyar ételek, amik pályád elején is népszerűek voltak, és amik 50-100 év múlva se mennek majd ki a divatból?

Bármilyen szentségtörő módon hangzik is, klasszikus értelemben vett magyar konyha nincsen. A magyar konyha a környező népek konyhájából, átvett, beolvasztott ételek halmaza, amit a magyar háziasszonyok gyönyörűen átalakítottak, és a saját képükre igazítottak. Például a lecsó nem magyar étel, a Balkánról származik, éppen úgy, mint a töltött káposzta. A rétes magyar étel? Nem, Ausztriából jött hozzánk. Igazán magyaros ételnek tulajdonképpen csak a pásztorkonyha ételeit tekinthetjük. Paprikásan vagy a nélkül, hiszen a paprikát is csak az 1800-as évek közepétől ismerjük, addig „fehér ételeket” ettek még pásztorok is. A magyar fűszerpaprika ma már hungarikumnak számít, nem csoda, ha minden külföldi gulyást akar enni, még ha nem is fogékony az olyan különbségekre, hogy gulyás vagy gulyásleves, paprikás csirke vagy tejfölös csirkepaprikás. Nagyon jó, hogy a környező népektől átvettük az étkezési szokásokat, és még jobb, hogy a magyar föld ezekhez remek alapanyagokat ad. Ezekre alapozva születnek meg azok az ételek, amelyek tényleg a mi szánk íze szerint valók.

Ma is olyan jó a magyar alapanyag? Egyre többször hallunk arról, hogy a zöldség-gyümölcs se a régi, például, hogy nincs benne elég tápanyag. Erről mit gondolsz?

A tápanyag részéhez érdemben nem tudok hozzászólni, de azt tapasztalom, hogy nagyon is jók a Magyarországon kapható zöldségek, a gyümölcsök meg pláne. Feltéve, ha nem szedik le őket féléretten…

A piacon én tapogatok, ha szabad, ha ismerős a kofa, mert csak így ismerhető fel például egy őszibarack jó minősége.

Úgy van egyébként, hogy míg magyar alapanyagból nagyon jól elkészíthetők az európai ételek, addig a magyar ételeket Európában csak kompromisszumokkal lehet megfőzni. Soha életemben nem tudtam az olasz rokonaimnak Olaszországban olyan pörköltet készíteni, amivel itthon meglephettem őket, hacsak nem itthonról vittük a vöröshagymát. Külföldön nem tudok olyan húslevest főzni, mint itthon, mert fehérrépa, azaz petrezselyemgyökér nincsen, a paszternák meg hiába hasonlít rá, nem ugyanaz. És a tölteni való paprika is csak az utóbbi évtizedekben terjedt el annyira, hogy például Spanyolországban is termesszék.

Húsvéti receptajánló:

Én pont abban az évben, 1982-ben születtem, amikor megjelent a '99 recept. Csak én emlékszem úgy, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években nem igazán szerettek főzni a nők, hogy sokan tehernek érezték? Tudott segíteni a 99 recept abban, hogy ez változzon?

Habitus kérdése, hogy valakinek mennyire teher a főzés. Ha valaki maga is szeret enni, az már egy jó kezdet, mert akkor hangsúlyt fektet arra, hogy az övéi is jót egyenek, és akkor bizony felköti a kötényt. Unalmas dolgokat egyébként én se szeretek főzni, ezért jó néha kicsit kitekinteni a saját világunkból, és megnézni, hogy mások mit főznek. Azt gondolom, hogy a mi szakácskönyveinknek azért volt olyan sikerük, mert ezt a kitekintést adták meg. Hogy lehet mást is főzni azon a néhány ételen kívül, amit már unalomig ismerünk: a könyvekben legalább a különleges napokra, az ünnepnapokra adtunk egyfajta választékot. Sokfelé jártam a világban, és mindenhonnan hazagereblyéztem azt, ami nekem tetszett, ezt is akartam továbbadni. Valószínűleg sikerülhetett is, mert sok visszajelzést kaptam olyanoktól, akik tőlem tanultak meg főzni. Kibújt belőlem eredeti foglalkozásom, a pedagógus is: ennek a könyvnek, és a későbbieknek is volt edukációs szándékuk.

Én úgy tapasztalom például saját lányomnál, kortársainál, hogy nem olyan egyszerű átadni nekik a főzés örömét, és a velem egykorúak között is sokan nem főznek. Szerinted mi tart távol olyan sok ember a tűzhelytől, miközben örömmel eszünk együtt?

Az első ellenség az időhiány. Annyi mindent kell csinálni egy mai fiatalnak, hogy haladni tudjon a fősodorral, hogy sokuknak majdnem mindegy, hogy mit eszik. Aztán ott van az is, hogy míg néhány generációval ezelőtt a nők jó része legfeljebb a főzésben vagy a kézimunkában élhette meg a kreativitását, ma már nem ez a helyzet. A főzés ma is kreatív, és ma is sokan ezt élvezik benne, de olyan sok más van, amiben az ember kiteljesedhet. De azért nem reménytelen. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb mindenki bekeveredik a konyhába. Ha önmagáért nem, akkor a párja kedvéért, a gyereke kedvéért, de legeslegkésőbb az unokája kedvéért biztosan felköti a kötényt. Mert táplálni, szeretetet közvetíteni akar. Akármilyen fáradt vagyok, ha az unokám azzal jön oda, hogy Nonni, de jó lenne egy kis palacsinta, nem kérdés, hogy nekiállok.

Így, olaszosan becéz az unokád?

Igen. Amikor megszületett, elhatároztam, hogy két dologra fogom megtanítani: olaszul és főzni. Akkor még megvolt a másik nagymama is, akit nagyinak hívott, és úgy gondoltam, hogy ne legyen ilyen nagyi, meg olyan nagyi is, hívjon engem Nonnának, ami olaszul nagymamát jelent. Ennek a becézett változata a Nonni. És teljesültek a vágyaim is. Olaszul már nagyon jól tud, főzni, sütni is elég jól. Egy carbonarát például bármikor meg tud csinálni, így éhen biztos nem fog halni.

Nagyon tetszett nekem, amit egy interjúban olvastam arról, hogy te egy hétköznapi étkezésnek is megadod a módját, szép terítéssel, lelassulással. Miért fontos ez a számodra?

Én úgy gondolom, hogy ezzel a családnak a rangját adja meg az ember a gyorsabb, sokszor személytelen menükhöz képest. Az otthoni étkezésnek eleve óriási bája, hogy együtt vagyunk. Én bevonom mindig a családot az előkészületekbe is, például szólok, hogy negyed óra múlva ebéd, terítsetek meg. Fontos, hogy legyen abrosz, szalvéta, néha, olyan estén, ami egy picit különlegesebb, meg kell azt a gyertyát gyújtani, virágot is lehet az asztalra tenni, vagy meglepni a többieket azzal, hogy a terítékük mellé egy-egy bonbont is teszel. Ezek apró dolgok, de a lényeg az, hogy ne fél lábon együnk, miközben az egyik ide szalad, a másik oda szalad, hanem azt a húsz percet, fél órát szánjuk egymásra legalább.

Hiszek abban, hogy akit én le tudok ültetni az asztalom mellé, az biztos, hogy egy kicsit jobban érzi magát, amikor majd feláll.

Húsvétkor hányan ülitek majd körbe az asztalt?

Egyre kisebb ez a kör, mert az öregeink sajnos már elmentek. Két idősebb nővérem van, akik nem nagyon mozdulnak otthonról, kilencven felé járnak, és bevallom, nem is bánom a pihentető húsvéti ünnepeket, amikor nem 12, csak 5-6 emberre kell főznöm. Bár liturgikusan a húsvét a legnagyobb ünnep, a mi családunkban inkább a jövés-menésről szól. Én nem ragasztom a családtagokat az asztalhoz, aki kirándulni akar, az menjen, mert azzal jobbat tesz magának.

Mi kerül majd az asztalra?

Alapvető a sonkatál tojással, tavaszi zöldekkel. A füstös sonkafőző lé annyira értékes, hogy abból mindig levest szoktam készíteni, tárkonyos ragulevest vagy krémlevest. Általában sütünk egy családi kedvenc spenóttortát, ami egy olaszos dolog. Omlós-rácsos pite párolt spenóttal, ricottával, parmezán sajttal, sóval, borssal, és mindenki imádja. A répatorta szintén elmaradhatatlan. A főétel mindig esetleges, idén fokhagymás pulykacomb lesz rozmaringos-zelleres krumplival és salátával. Olyan dolgokkal készülök, hogy az ünnepen ne kelljen robotolni, csak utolsó simításokat végezni, és mindenkinek azt üzenem, hogy ne dolgozzanak sokat az ünnepek alatt. Legyenek inkább együtt.

Kérhetek tőled pár bevált tippet sonka- és tojásügyben?

Sonkát én olyan nagyobb áruházban szoktam venni, ahol hagynak válogatni a hűtőpultban. A sonka ugyanis mindig lutri, meg kell nyomkodni, válogatni kell, mert nem mindegy, milyet viszel haza. Kötözött, füstölt sonkát szeretek venni, azt is kicsit zsírosabb, szaftosabb lapockából. Nem szabad, hogy nagyon kemény legyen. Már pénteken megfőzöm, 4-5-6 óráig gyöngyözve. Isten őrizz, hogy fölforrjon a víz, mert akkor kiszárad a sonka! Ha kész, hagyom a füstös lében kihűlni. Ja, és a füstölt lében ne főzzetek tojást! Semmi értelme nincs, mert tíz perc alatt nem veszi föl a tojás a jó ízt, ha viszont tovább főzöd, csúnya szürke lesz a sárgája. Az értékes lével inkább azon frissiben főzzetek egy jó cukkinikrémlevest, amihez nagyon illik a füstös íz, ami saját magát sűríti, nem is kell krumplit belefőzni, és olyan szép zöld színe lesz, ami egyből tavaszi hangulatra deríti az embert.

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg a legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon vagy a YouTube-on!

Címlapkép és fotók: Nemes Nóra


Olvass izgalmas beszélgetéseket, interjúkat az oldalról:

Címlapról ajánljuk

8 húsmentesen izgalmas fogás, melybe bulgur főtt

A bulgur az alternatív köretfajták közül is kiemelt szerepben tündököl: mindenki imádja, legalábbis mi ezt tapasztaljuk. Íze a tarhonya, a rizs és a tészta között billeg, irtó gyorsan elkészül, felszívódása pedig kedvezőbb és lassabb, mint gondolnánk.

Nosalty

További cikkek