Naplót vezettél, blogbejegyzéseket írsz, mindig van kísérőszöveg az Instagram-posztjaid mellé, és könyvet is adtál ki Görbeország címmel. A megőrzés számtalan formája közül hogy kötöttél ki végül mégis első helyen a fotózásnál?
Mióta írni tudok, lejegyzek mindent, azt is, hogy mikor mi történt otthon, mert az emlékek megőrzése számomra nagyon fontos. Egyébként valahogy együtt halad a kettő. Amikor fotózni kezdtem, és először megosztottam a képeimet, akkor is mindig írtam hozzá valamit. Talán azért került első helyre, mert maga a képzelet fontos nekem, tele van az agyam képekkel, impulzusokkal, és a fotóval nagyon jól meg lehet ragadni ezeket a pillanatokat. Azt hiszem, ezért szerettem bele a fotózásba. Olyan ez, mint egy szemüveg, csak én nem tudom levenni. Például ritkán járok Budapest belvárosában, de ahogy most jöttem keresztül az aluljárón, azt figyeltem, hogy ennek az embernek milyen érdekes arca van, vagy mennyire képre kívánkozott az a pillanat, ami az előbb lejátszódott.
Talán ez is a kulcsszava a fotózásnak, nem? „De jó volt az a pillanat!” Megragadni valamit, ami egyszeri és megismételhetetlen, még akkor is, ha egy-egy beállítást persze meg lehet ismételni.
Engem ez inkább inspirál, van is egy afféle jelmondatom, tulajdonképpen ez motivál reggelente, hogy felkeljek, és elkezdjem tenni a dolgom. Úgy szól, hogy „Az a baj, hogy azt hiszed, hogy van időd.” Nagyon megragadott, mikor először olvastam, mert tényleg úgy folyik ki az idő a kezünkből, mint a homokszemcsék, de a fotózással, azzal, hogy őrizzük az emlékeinket, kicsit mégis meg tudjuk tartani.
Nagyon jó olykor visszatekinteni, mert a képről az is beugrik, hogy éreztem magam akkor, ráadásul szeretek is a múltban járni.
Ez nem biztos, hogy jó, sokan inkább a jövőbe tekintenek, amire persze én is gondolok, de inkább visszafelé szoktam nézni. Ezt valószínűleg otthonról is hozom, mert az anyukám régész, és a megőrzés, a múlton merengés nálunk családi szokás.
Palócföldet és az ottani falvak lakóinak életét fotózod, és ez az egész a nagymamádnál töltött gyerekkori nyarak emlékéből indult. Gyerekként nyilván izgalmas kaland, mindenki szeret a mama kertjében tenni-venni, de a legtöbben, ahogy felnőnek, elszakadnak ezektől a szokásoktól, helyszínektől is. Te hogy tartottad meg ezt a szálat az életedből?
Én Budapesten születtem, itt is nőttem fel, igaz, nem a belvárosban, hanem a XVI. kerületben, de nem is ez a kulcs, hanem az, hogy én eleve egy lelassultabb, befelé fordulásra hajlamos ember vagyok. Amikor egyetemre jártam, akkor sem hiányzott a pörgés, nem vettem át a város dinamikáját. A falvakban érzem magam otthon, és ez mit sem változott az évek alatt.
Pedig egy ilyen kicsi, zárt közösségben aztán teljesen szem előtt van az ember, aminek tagadhatatlanul vannak pozitív hozadékai, de nyomasztóvá is válhat.
Persze, nem is mindenkinek való ez az életforma. Mostanában sok visszajelzést kapok a képeimre, és sokan írják, hogy eszükbe jutott, hogy az ő nagymamájuk is így kötötte a kendőjét, meg egyáltalán, jóleső nosztalgiával gondolnak vissza erre az időszakra, és vissza is vágynak oda. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy mondjuk odaköltöznének, de az emlékekhez mindenkinek jólesik visszanyúlni.
Vagyis nemcsak te tudsz elmerülni az emlékekben, hanem másoknak is segítesz emlékezni.
Pedig a fotózás nem objektíven dokumentálja a pillanatot, hanem úgy, ahogy én látom és láttatom, később pedig a néző is azt látja bele, amit hoz magával. Nincs két ember, aki ugyanabban a képben ugyanazt látná. Egyébként volt olyan is, aki megkérdezte, hogy miért csak a szépet mutatom a faluból. Na de ez nálam nem tudatos, egyszerűen én ezt látom, és ezt is szeretném megőrizni.
Azt milyen alkotóként megélni, hogy te látsz valamit egy fotóban, aztán az kikerül a közönség elé, és elkezd megtelni az ő tartalmaikkal is?
Nagyon jó, ráadásul nekem mindig fontos volt, hogy megosszam a munkáimat. Amikor indult a pályám, már akkor is igyekeztem fotós közösségekhez csatlakozni, hogy kapjak visszajelzést. Most meg, hogy úgy érzem, sikerült megtalálni az utamat, a témámat, még jobban élvezem, hogy az emberek megosztják velem a történeteiket vagy a képeiket a saját környezetükről.
Jó érzés, hogy nemcsak öncélúan alkotok, hanem adok is vele valamit, hatással vagyok a közönségre.
Nagyon vékony határvonalon járnak egyébként a képeid, mert ahogy te fogalmaztál, a szépet fotózod, de egy pici elbillenés, és ezek egyből szociofotókká válnának. Min múlik, hogy vonalon belül maradsz? Hiszen ezek a témák pont annyira kézre állnak, mint a szépség.
Persze, hiszen olyan idősek is vannak, akik ha nem is nyomorban élnek, de nem tudják már rendben tartani a környezetüket, és ezt is lehetne fotózni. Nekem viszont ez nem megy. Rimócra rendszeresen járok például, ahol él egy jelentősebb roma közösség, és egy ismerősöm felvitt hozzájuk, mert szerettem volna megismerni őket, készíteni néhány képet róluk. Aztán amikor otthon letöltöttem a fotókat, vártam a klasszikus motívumokat a szegénységről, a lyukas kályháról, meg mindenről, ami az ilyen szocioképeken rajta szokott lenni. Ehhez képest azt láttam, hogy portrékat készítettem róluk, amiken ezek az emberek szépek. Egyszerűen szépek. Akkor jöttem rá, hogy én az értékeset meg a szépet tudom megragadni. Nekem, úgy látszik, ez a feladatom, másnak meg más.
Azok az idős emberek, akiket fotózol, könnyen megnyílnak neked?
Igen, mert érzik rajtam az őszinte érdeklődést, ráadásul soha nem rontok rájuk azzal, hogy na, jöttem fotózni! Előtte mindig beszélgetünk, próbálom megismerni őket. Amikor olyan falvakban járok, ahova rendszeresen visszatérek, akkor a nénik meg a bácsik meg szokták jegyezni, hogy láttak már engem erre sétálni. Ilyenkor elmondom, hogy igen, mert járok a Bözsi nénihez, meg a Sanyi bácsihoz, és akkor ők is szeretnék elmesélni a történetüket. Ők az első generáció, akik egyedül öregszenek meg, akik mellől külön háztartásba költöztek a fiatalok, így hát tele vannak mondanivalóval, és örülnek, mikor meghallgatják őket.
Vannak visszatérő, ismétlődő történetek?
Érdekes, hogy Rimóc és Kupuszina, ahova rendszeresen visszajárok, 300-400 kilométerre vannak egymástól, mégis nagyon hasonló sorsokkal találkozom mindkét településen, és hasonló gondolatokat is fogalmaznak meg az öregek.
Mik ezek a gondolatok?
80-90 évbe elég sok minden belefér, de a fájdalmakat, a traumákat úgy élik meg, hogy ezek hozzátartoznak az élethez. Úgy vannak vele, hogy aki megszületik, az meg is hal, ilyen természetes a felfogásuk. Ráadásul apró, egyszerű dolgoknak is nagyon tudnak örülni. Jó, hogy esik az eső, mert száraz volt a föld. Boldogok attól, hogy egy ennyire szép környezetben élnek, pedig hát ott telt az egész életük, mégis rá-rá tudnak csodálkozni a domboldalra a reggeli fényben.
Van egy fotód egy kertben hajlongó néniről, és azt írtad alá, hogy ezek az asszonyok évről évre megfogadják, hogy jövőre már nem csinálják a veteményest, aztán tél végén, tavasz elején mégis megjelennek a vetőmagjaikkal. Szóval a maga egyszerűségében, de valami hihetetlen élni akarás dolgozik bennük.
Alkotni valamit, megdolgozni valamiért, aminek eredménye is lesz, ez nagyon sokat jelent nekik. Az is csinálja, akinek se gyereke, se unokája, hogy odaadhatná nekik a termést, pusztán azért, mert most épp ennek jött el az ideje. Biztonságos keretet ad az életüknek az, hogy együtt élnek a természettel. Képtelenek például unatkozni, az az állapot, ami nekünk az üres Facebook-pörgetés, számukra teljesen ismeretlen.
Az egyik néni például mondta, hogy nem ér rá beszélgetni velem, mert neki babot kell szednie most azonnal. 85 évesen, el sem hiszed.
Ráadásul számukra nem tragédia, hogy még mindig dolgozniuk kell, pedig sokan közülük egész életükben napszámosok voltak, de most is szívesen csinálják.
A képeid kapcsán sok szó esik arról, hogy fontos megőrizni a rítusokat, a hagyományokat, de amikor nézem ezeket az embereket, nem azt látom, hogy ők most hagyományt őriznek, nem egy skanzenben élnek…
…ők benne élnek a hagyományban. Ez egy nagyon fontos különbség egyébként, vegyük csak a húsvéti locsolkodást. Hollókőn bizniszt csináltak ebből, Kupuszinán viszont nem azért öltöznek viseletbe a lányok, hogy ötezren fotózzák őket, hanem azért, mert ők ebben élnek. Fontos a hagyományőrzés, annál is inkább, mert előbb-utóbb csak az marad, de én azokat keresem, akik élik is ezt az egészet.
Vannak olyan hétköznapi aktusok, amikben ez tettenérhető?
Nógrádsipeken például hallottam beszélgetni négy-öt veteményező nénit, akik arról diskuráltak, hogy mikor kell ültetni a mákot.
És mikor?
A hétnek azon a napján, amikor télen hó esett. Tehát, ha kedden esett, akkor kedden kell mákot vetni. Az egyik néni be is küldte a házba a férjét, mert mákvetés közben nem szabad beszélgetni, különben férges lesz a termés. Csodás mondások ezek. A másik dolog pedig egyértelműen a viselet. A készítése, a gondozása, ahogy elteszik… Időigényes, pepecs munka ez, aki varr is népviseletet, az pedig egyáltalán nincs megfizetve, de csinálja, mert szívvel-lélekkel szereti. Nagyon szeretek viseletes asszonyokat fotózni, mert aki 2022-ben is még így jár, az ragaszkodik a közösséghez, a hagyományokhoz, az egész világhoz, amiben felnőtt. Sajnos velük együtt fog ez az egész eltűnni, az 50-es években, meg később születettek már nem viszik tovább ezt az ősi tudás. Hogy most ennek az az oka, hogy kevesebbet voltak együtt, hogy iskolába jártak, vagy az, hogy ők már nem a földből élnek, ezt nem tudom. Nagyon optimistán azt mondom most neked, hogy van még tíz év, amikor ilyen asszonyokat láthatunk az utcán, és ez a több ezer éves paraszti kultúra az önellátással, az életrevalósággal együtt lehet, hogy elvész. Érdemes amúgy belegondolni, hogy egy 85 éves néni talán életrevalóbb, mint egy ereje teljében lévő fiatalember.
Van egy gasztrosorozat, szakácskönyv is készült belőle, ez a Pasta Grannies, idős olasz hölgyek készítenek tésztaételeket, természetesen úgy, hogy a tésztát is maguk készítik. Látszik, hogy minden mennyiség, mozdulat benne van a kezükben. Ezek a palócföldi nénik beengedtek a konyhájukba téged?
A legtöbben sajnos már nem nagyon főznek, mert egymaguk vannak, és alig esznek valamit. Olyan viszont volt, hogy kértem, mutassák meg, ezt vagy azt hogy készítik. Télen például láttam, hogy készíti Bözsi néni a laskát. Ott, ahogy volt, a sparherten sütötte meg. Kérdezgettem, hogy mik az arányok, de csak annyit mondott, hogy kell bele ugye krumpli, meg annyi liszt, amennyit fölvesz…
…az „annyi, amennyit fölvesz” a kedvenc mértékegységem, lehetetlen eltalálni, hogy akkor az mégis mennyi.
Lehetetlen, ahogy azt is képtelenség lekövetni, ahogy dobálja rá a laskákat a sparhertre. Olyan dinamikája van, szinte mint egy táncnak. Teljesen átszellemült, megfiatalodott ez a bottal közlekedő néni, és ezekkel az ősi, begyakorolt mozdulatokkal készítette az ételt. Volt egy másik néni, nála ott is aludtam, ő herőkét sütött, szintén sparherten. Ráadásul lenyűgöző mennyiségben.
Na, ez a másik: képtelenek bármiből keveset csinálni, mert bárki jöhet, akit meg kell kínálni. Kár, hogy már egyre kevésbé készítenek ilyen ételeket.
Azt hiszem, ez az elmúlás első tünete, amikor az ízek, a konyhai mozdulatok elvesznek. Mert az, ahogy Bözsi néni dobálja a laskát, az nem megtanulható, egyszerűen benne van a kezében és kész.
Persze, ő kislány kora óta ott állt az anyukája mellett a konyhában, és csinálta vele. Ráadásul egy idősebb lánygyereknek nagyon hamar bele kellett tanulni a háziasszonyi teendőkbe, hiszen az anyukának dolgozni kellett, és ő vigyázott a kistestvéreire. Sokszor az egész családot ők látták el, és nagyon hamar elsajátították, hogy készülnek ezek az alapételek. Ami egyébként lenyűgöző, hogy mennyire egyszerű hozzávalókból milyen finom dolgokat készítettek.
A te gyerekkorodnak mi az íze?
A pampuska! Kisecseten az asszonyok nagyon tudják csinálni, sőt, a falunap is pampuskafesztivál arrafelé.
Te is tudod csinálni?
Én sajnos nem, nem is vagyok túl ügyes a konyhában, egyszerűen azért, mert nincs rá időm. Pont azért próbálom ellesni a néniktől a fogásokat, mert szerintem eljön az a pont, amikor én is elkezdem majd csinálni ezeket, de ahhoz kell egy nyugalmasabb időszak. Most, két óvodás kisfiú mellett, nem alkalmas erre az idő.
De kenyeret sütsz például.
Igen, a kovászos kenyér hasonló gondolatból született. Na, abban megvalósul az érzés, hogy van egy ősi tudás, amit én viszek tovább. Ráadásul a fiaim megkülönböztetik a kenyeremet a boltitól, az enyémnek például a héját is megeszik. Valahogy ösztönösen érzik, hogy ez nem egy ipari termék.
Címlakép: Simon Gábor / Nosalty
Fotók: Mohos Zsófi
Szerző: Kormos Lili
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
Még több izgalmas interjú itt:
- „Nagyon nagy fantáziát látok a zöldségekben!” — interjú Bicsár Attila kreatív séffel
- „Szerintem a római lesz az új nápolyi pizza” – az Anyukám mondta egyik alapítója, Dudás Szabolcs mesélt nekünk
- „Hogyha valamit elkezdek, akkor azt lehetőleg meg kell nyernem” – interjú Szabados Ágival, a népszerű híradóssal
