Írj a főzésről! – 24 évvel ezelőtt ajánlottam neked, amikor néhanapján behoztad a cikkedet a szerkesztőségbe, és ha nem főzésről, piacozásról esett szó, csak ültél órákig hallgatagon a szobámban. Akkoriban az érdi újságot is szerkesztettem, a legelső Íz-lelőd abban jelent meg. Aztán írtad rendre a többit is a régvolt és az újabb családi, baráti főzésekről, ételekről-életekről, már közös lapunkba, a Népszabadságba. Megjelent az első kötetnyi belőlük, és sorjáztak tovább a sztorik, van miből válogatnunk most az emlékezéshez. Legutóbb az egyetlen, unokának készített tökfőzelékedet megörökítőn derültünk. Finoman szólva markáns ízesítésének hála, hatása máig tartó. Kapor és tök ugyanis ilyen felállásban Sárinál szóba nem jöhet azóta.
Most új konyhában főzök. Talán már te is. Remélem, kezes lett az égi, vagy ki tudja milyen konyhád, mert úgy szereted. Lógnak a falon az edények, kütyük, poharak, csetreszek, csakúgy, mint az itt hagyottakban. Remélem, főzöl majd a barátoknak ott is, és remélem, nem marad el a karácsonyi, szilveszteri buli. Mi már készülődünk, lesz töltött káposzta, fesztivál szelet, halászlé meg sütemények.
Süteményt ne süss! Nemcsak azért, mert a csülökpörkölt–édesség viadalban mindig az utóbbi maradt alul, hanem mert a készítésével sem szívesen bíbelődtél. Picikézni, méricskélni kellett, nem belezúdítani a kondérba a hozzávalókat. Amikor mégis nekiveselkedtél, meglepetésnek szánt piskótád tésztája a téli latyaktól a forró sütőben megszárított cipő talpára emlékeztetett. Vagy, amikor mutattál az üres tálra vajtól fénylő tenyereddel, aztán lassan megfordítottad a kezed. Az ujjaid között tésztahernyók türemkedtek ki, kézfejeden csimbókokká állt össze a matéria, karod szőrein sárga labdacsok lógtak. Ne kísérletezz, ígérem, sütünk bejglit, mézes krémest, mézeskalácsot és tarte-ot is.
Ha mégis megkívánnád Iván, szólj, küldünk!
Mari nagyi
