Nagymamám szögletes tetejű pogácsát süt, nagypapám májkrémes kenyérkatonák felett mesél a hadifogságról, anyukám szakértő szemmel áll az órák óta rotyogó húsleves gőze, télen pedig a sok-sok tányérni kocsonya felett, apukám pedig virslit és disznósajtot szabdal – pár meghatározó gasztro-képkocka gyerekkorom gasztrofilmjéből. Ezek az emlékek és ízek lényem elidegeníthetetlen részei. Sokkalta inkább, mint azt régebben gondoltam volna.
Lehet, hogy felnőttfejjel más döntéseket hozunk étkezés terén, és merőben eltérünk gyerekkori étrendünktől, a gyerekkori ételek, valamint az ételekhez társított jó és rossz emlékeink mégis meghatározó szerepet játszanak személyiségfejlődésünkben. Ezzel a témával számos is pszichológus foglalkozik, de ha jobban belegondolunk, nem véletlenül, ugyanis rettentően érdekes téma, számos dolgot megtudhatunk magunkról és a családi örökségünkről.
A főzés szerves része a hétköznapoknak, minden egyes fogással üzenetet közvetítünk. Ha másoknak készítünk ételeket, azzal törődést és szeretetet fejezünk ki, a közös étkezések minőségi együtt töltött időt jelentenek, az együtt töltött idő miatt pedig kapcsolódunk egymással.
Az ételekhez és az együtt töltött időhöz kapcsolódó érzelmi emlékek feltűnés nélkül válnak meghatározó részeivé felnőtt lényünknek.
Étel = biztonságérzet
Mivel az étkezés elemi része mindennapjainknak, étkezési szokásaink leképezhetik emberi kapcsolatainkat is. Egy svéd kutatócsoport például mélyrehatóan vizsgálta, hogy legkorábbi, az étkezésekhez és bizonyos ételekhez fűződő emlékeink milyen hatással lehetnek felnőttkori kapcsolatainkra és közvetve alkalmazkodóképességünkre. Korai emlékeink jobb esetben biztonsági alapot adnak nekünk, amire később építkezni tudunk. Ezért is esik annyira jól, amikor a mama főztjét esszük. Benne van a gyerekkori nosztalgia is, de igazából a bennünk lévő gyermeki énünk lelkét etetjük.
Milyen emlékeink vannak? Nagy családi ebédeket idézünk fel? Vagy nálunk az étkezéseknek inkább funkcionális szerep jutott? Hajlamosak vagyunk a stresszevésre? Mit eszünk, ha rossz kedvünk van? Anyukánk minden házilag készített? Ettünk készételeket? Vagy épp, hogy a főzés és az evés stresszel be minket? Ez csak pár gondolatébresztő kérdés, amit feltehetünk magunknak.
Bármit felelünk is ezekre a kérdésekre, szerintem felnőttként értjük meg teljes mélységében, hogy mennyire fontosak, meghatározóak számunkra ezek az emlékek.
Nálunk például hiába túlórázott anyukám rendszeresen, munka mellett is időt szakított arra, hogy friss, meleg étel landoljon előttünk. Igazából csak a mi nyavalygásunk miatt vett nekünk félkész ételt (a gyermekkori énem írhatna ide egy ódát a gyorsfagyasztott kijevi csirkemellhez). Semmi nem ment pocsékba. Bár nálunk kimaradt a tudatos „örökségátadás”, drága jó anyám az ételeken keresztül mégis sok mindent átadott nekem.
Lényeg a lényeg, bár gyerekként nem értettem és bizonyos dolgokat nyűgnek éltem meg, felnőttként döbbentem rá arra, mennyire lényegi részemmé vált például az alapanyag tisztelete, a minőségi alapanyagbeszerzés és a fejétől a farkáig szemlélet. Ráadásul mindebben az a szép, hogy az otthonról hozott dolgainkat akár úgymond tovább is fejleszthetjük. Én például az otthoni ételhagyatékot kiegészítettem azzal, hogy minél inkább fenntarthatóbb, tudatos konyhát igyekszem vezetni. Emiatt még egy szakács képzést is elvégeztem.
Lehet, hogy rendhagyó gondolat, de szerintem az idei anyák napja remek alkalom arra, hogy új szemszögből gondoljuk át édesanyánkhoz fűződő kapcsolatunkat a cikk sorai nyomán. Ha tehetjük, készítsük el együtt ama bizonyos gyerekkori kedvencet, vagy kérjük el a receptjét, hogy meglegyen örök időkre.
Készüljünk együtt anyák napjára! Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
- Madeleine: az elegáns, kagyló alakú aprósütemény anyák napjára
- 9 könnyen elkészíthető, csodásan finom sütés nélküli torta anyák napjára is
- Anyukák mondják el, mit kérnek a gyerekeiktől anyák napjára valójában
Forrásaink voltak. Forgács Attila: Az evés lélektana
