Értesíthetünk a legfrissebb témákról?

oké!

4 idős olvasónk megható beszámolója arról, milyen otthon egyedül főzni

Egy személyre főzni nem egyszerű feladat, főleg ha az ember koránál fogva már nem bír sok ideig a konyhában állni. És akkor sem, ha nincs motivációnk a mindennapos főzéshez. 

„Ha már egy tojásos nokedli is luxus, nem élet az élet” - mondta egyszer Béla, egy idős barátom.

A főtt étel élettani és egészségmegőrző szerepe elvitathatatlan, ám ennek megvannak az anyagi és logisztikai vonzatai, amelyek a kor előrehaladtával egy egyszemélyes háztartásban egyre nagyobb kihívássá válnak. Négy érintettet kérdeztem arról, ők hogy oldják ezt meg, és nagyon különböző válaszokat kaptam.

Ferenc (65)

Amíg dolgoztam látástól vakulásig, nem zavart úgy a csönd. Fiatalemberként hiányzott, hogy nincs asszony a háznál, de aztán megszoktam az agglegényéletet. Amikor nyugdíjaztak, hirtelen rám szakadt az a nagy semmi, amikor csak hallgatja az ember az óra kattogását, és nem tudja, mit kezdjen magával. A kutyám se beszédes természetű, amúgy se lát jól, leginkább csak hever a radiátornál. Fojtogatott az a négy fal. A barátaim többsége családos ember, elfoglaltak. Mondták, hogy főzzek magamra, de nem vagyok egy konyhatündér. Engem ez nem köt le, na. 
 

Úgyhogy van itt a téren egy kifőzde, ahova már sok éve járok. Tölgyfaasztal, kockás terítő, hétvégente hegedűszó. Ide bármikor megyek, örömmel fogadnak. Ismerem a pultost, a pincért, a szakácsot, a konyhai kisegítőt.

Tudják, hogy ki nem állhatom, ha szottyos a rizs vagy mócsingos a hús, és hogy a meggyes rétesből akármennyit meg bírok enni.

Nem a legolcsóbb, de nem is kell a fogamhoz verni a garast.

 

 

 
Van, hogy estére is lenézek, kérek egy nagy korsó búzasört, és újságot olvasok, vagy meccset nézek. Néha pár cimborám is betér, megvitatjuk az élet dolgait egy brassói felett, aztán rendezzük a cechet, és útnak válunk. Ha nem volna ez a kifőzde, talán fölkötném a köténykét, de addig nekem is van hova járni, és ők se csődölnek be.  
 
 

Mátyás (73)

37 éve, hogy megvásároltuk ezt a telket. Nagy ház nagy kerttel, kinn az erdőben, a falu határán túl. Három gyereket tisztességgel fölneveltünk itt a nejemmel. Megszoktuk, hogy valamelyik folyton itthon van, később pedig már családostul jöttek hozzánk hétvégente. A nejem mindig nagy traktákkal várta őket, legalább három fogással, hozzászoktam a jó élethez. 
 
 
Idevalósi vagyok, másutt el se tudnám magam képzelni. A piacon mindenkit névről ismerek, hisz együtt nőttünk fel. Tudom, kitől kell venni a csirkét, a gombát, a mézet vagy épp azt, ami itt nem terem meg a kertben. Megszoktam, hogy a kakassal kelek, kell is az a kis mozgás, amíg elkerekezek a piacig meg vissza. Meg aztán nem telik el úgy hét, hogy valaki meg ne látogasson: hol a társaságért, hol azért, hogy rá ne száradjon az almás pite. Nem tiltakozom. Amikor nálam terem a gyümölcs, én is mindig adok. Minálunk így megy ez: megy a cserebere, építünk egymásra.
 
Mióta megözvegyültem, a gyerekek már csak azért is jönnek, hogy ne legyek egyedül. Nem is bánom, nem jó folyton magamban, legalább hasznos vagyok. De azért megmondom úgy, ahogy van, az elején nagyon hiányzott a nejem főztje. A lecsót, paprikás krumplit, pörköltet azelőtt is én csináltam, de az ő knédlije, aranygaluskája, császármorzsája…állítom, hogy a legjobb a világon.
 
Nem vitt rá könnyen a lélek, de végül elővettem a receptjeit, amiket a maga girbegurba betűivel lejegyzett. Három generáció tudása ott van azokban! Na, azok alapján nekiláttam. Az én morzsám szárazabb, a knédlim laposabb, de ha ezeket főzöm, akkor az olyan, mintha ő is itt lenne velünk. Már csak ezért is nekilátok kotyvasztani valamit akkor is, ha egymagam vagyok.
 
 

Marika (74) 

Viszonylag fiatalon elmentem nyugdíjba, és a férjem elvárta, hogy főzzek. De akkor családi házban laktunk, faluban, volt miből eltenni savanyúságot, lekvárt. Amikor romlott a férjem állapota, rendeltünk minden nap az iskolai napköziből. Érdekes, hogy a gyerekekre és az idősekre ugyanolyan menüt szabnak: sok leves, főzelék, nem nehéz kaják. Ilyen korban úgyis inkább ezt kívánja már az ember. Egy adagot kértünk, és azt elfeleztük ketten. Vagy ha úgy volt, főztem egy nagy fazék töltött káposztát, és azt kis dobozokban le lehetett fagyasztani.
 
 
Itt a garzonban, egyedül, már más a helyzet. Főznék én húslevest, de akkor ahhoz meg kell venni a húst, a zöldséget, a tésztát, a fűszereket, plusz fogy az áram, fogy a víz – hát nem olcsó mulatság. Régen nem volt ennyi konzerv, a nyersanyagot ma már aranyáron mérik. Aztán meg, ha kis adagot főzök, akkor ugyanúgy el kell mennem bevásárolni, ugyanannyi időbe telik elkészíteni, mint a nagy adagot, de annak meg nincs értelme, mert nincs fagyasztóm. Arról nem is beszélve, hogy nagyon kicsi a konyha. Alig fér el az ember, hát még ha volna itt mindenféle eszköz, mert ugye az is kell a főzéshez: sodródeszka, szűrő, daráló… 
 
Úgyhogy nekem az vált be, hogy a lányom megfőz, éthordóba bepakol két napra valót, a vejem átszalajtja. Náluk négytagú család van, muszáj otthon elkészíteni a főtt ételt, gazdaságosabb. Ő még utána tud járni, hogy épp hol olcsóbb, én már nehezen mozdulok ki. Jó, hogy közel lakunk egymáshoz.
 
 
 

Sári (78) 

Amíg az embernek van ereje, addig megy az, hogy eldöcög a boltig, lassikán megsüt, elkészít mindent, kicsit megpihen, aztán elmosogat. Nehezen is tudnám, ki vagyok, ha nem főzhetnék, hisz gyerekként is az anyikám szoknyájánál tébláboltam folyton. De betegen, legyöngülve már nem megy egyedül. Rossz a csípőm, rossz a szívem. A gyerekek külföldön élnek, nem tudnak segíteni. Jolika a szomszédban ugyanígy van, és a férje fekvőbeteg. De úgy csillog a szeme annak a szegény embernek, ha meghallja, hogy bableves készül!
 
 
Hát összefogtunk. Egyikőnk elcsoszog a boltba, együtt leülünk az asztalhoz, megpucoljuk a krumplit, a hagymát, megcsipkedjük a csipödöttkét (csipetke - a szerk.), ami kell. 
A minap is ez volt. Sokat ülünk kinn a padon, itt a panel aljában, mi és más öregek. Elbeszélgetünk, elnézelődünk, hamarabb telik így az idő. Na és meséltük nekik Jolikával, hogy bablevest fogunk főzni. Láttam, hogy összefut a nyál a szájukban. A fölső szomszéd, egy öregúr mondta, hogy az unokája hentes, úgyhogy van nála jóféle csípős kolbász, adna belőle. Egy másik asszony meg Kalocsáról való, adott pirospaprikát, vörösebbet a vörösnél. Jobb ám az ezerszer, mint a bolti! Úgyhogy végül nekiláttunk. Ráment a fél nap, de a végén mind belaktunk belőle, mind az öten. Jövő héten rakott krumpli lesz, két tepsivel. Nem jut minden napra meleg étel, de legalább minden nap van mit tervezni, és közben sem esz meg minket az unalom. 
 

Ez is érdekelhet: 

 
 
 
 
Szólj hozzá!

Hozzászólások

A komment maximális hossza nem lehet több, mint 3969 karakter!

Még nem érkezett hozzászólás. Legyél te az első!