Szóval, Ukrajna. Soha nem voltam még, ami valójában ciki, hiszen itt van egy köpésre, olcsó, izgalmas, úszik a történelemben - nem is értem, miért nem került rá még sor. Igaz ugyan, hogy a közelmúltban nem számít a legnyugisabb helyeknek, de hatalmas országról beszélünk, és a nagy része vidáman látogatható. Nekem meg pont volt egy jó okom, hogy odalátogassak - nagyon kedves barátnőm San Francisco-ból, akiről már meséltem nektek többször, hazalátogatott Ukrajnába.
Mivel neki ukránként nem annyira könnyű átjutni "Ojrópába", én mentem. Kijelöltünk egy helyet nagyjából félúton - ez lett Lvov, vagy ha úgy tetszik, Lemberg. Tök megérte, neki 1000 km-t kellett vonatoznia, nekem meg 14 órát. Igaz, mi 5 órát álltunk a határon, kerékcsere meg csatlakozás bevárása ügyén.
Na mindegy, a város nagyon szép volt, Marynát jó volt újra látni, a kétszer 14 óra alatt meg legalább kialudtam magamat. És akkor még meg sem említettem, hogy nem szégyelltem egész nap enni - mondhatnám, hogy csak azért, hogy legyen a blogra anyag, csak nem lenne igaz.
Az ukrán konyha nem túl híres - ritka szerencsés történelmük folyamán ugyanis nem igazán volt idejük arra, hogy a kor nagy konyhai úttörőitől, a franciáktól vagy az olaszoktól tanulják a kulináriát, sokkal inkább voltak azzal elfoglalva, hogy az innen oda, onnan ide vonuló, mindent felégető hadak áldásos ténykedése után ne haljanak éhen. A nagyobb városokban persze volt polgári konyha - az olyan kulturális és etnikai olvasztótégelyekben például, mint Lvov, ahol együtt éltek ruszinok, németek, magyarok, osztrákok, zsidók, örmények és oroszok, a nemzeti jelleg mellett abszolút vezettek a monarchiás és franciás udvari konyhai trendek.
A két étel közül, amit hoztam, az egyik egy ilyen, kicsit polgáribb, oroszos fogás - a shuba, vagyis hering szőrmebundában (vagyis subában) egy laktató, tartalmas, kicsit retrós saláta. Aki szereti a hidegkonyhai fogásokat, az imádni fogja, még akkor is, ha nem a legszebb darab - én legalábbis láttam már sokkal dekoratívabb hidegkonyhai kajákat is. Cserébe viszont elképesztően finom, és egy kis sötét, ukrán vagy német típusú rozskenyérrel verhetetlen téli vacsora. Ukrajnában kicsit olyan, mint nálunk a francia saláta - amit ott Oliver-salátának hívnak - , és nincs olyan családi ünnep, ahová ne készülne el egy jó nagy adag.
A második fogás nem egy nagy was ist das - tulajdonképpen egy puliszkáról van szó. Ukrajnában banushnak hívják, és nekem erős a gyanúm, hogy az erdélyi bálmos közeli rokona etimológiailag. Egy romkocsmának is beillő, több emeletes régi étteremben ettem vacsorára, ahol a földszinten, a konyha mellett saját sörfőzde, a tetőn pedig gy saját Trabant volt - hogy miért nem Zapororozsec, azt ne kérdezzétek. Ami miatt mégis idehoztam, az részben azért van, mert imádom, ahogy az egykori csóróságnak számító kukoricakását kicsit modernizálva tálalják Olaszországban, Erdélyben, vagy akár itt, a másik pedig, hogy a szokásos vízben főzés helyett ez tejben készül, amitől extra krémes lesz. A tetején lévő roppanós szalonna, sült hagyma, krémes kecskesajt és harsanós kapor kvartettje pedig megkoronázza ezt az alapvetően egyszerű ételt.
Szóval: menjetek Lvovba, mert szuper hely - csak vigyetek legalább 3 könyvet az útra. Ha most mégsem, akkor meg készítsétek el ezt a két specialitást - egészen biztosan imádni fogjátok!
