Megint eltelt két hét, és úgy alakult, hogy a szombati nemzetközi főzős program tananyagát ezúttal a háziasszonyunk, M. szolgáltatta. M. Ukrajnából érkezett San Franciscóba, nem is olyan régen. Én is alig pár hónapja ismerem, pont azóta, hogy az lecsómmal leraktuk a találkozások alapját. Előző nap találkoztunk, eljött velem a lecsópaprika-vadászatra, és elmesélte, miért találta ki ezt az egész főzzünk együtt dolgot.
Az előző két évet Dél-Amerikában töltötte a barátjával - mindketten szabadúszó programozók, így megtehették, hogy egy-egy országban eltöltsenek pár hónapot, a munkaórák után pedig várost nézzenek és kiránduljanak. Egyetlen dolog zavarta nagyon: az összes, számára új íz elkészítési módjára kíváncsi volt, de nem nagyon mert leszólítani csak úgy valakit, hogy elnézést, de hogy készül ez az étel? Így aztán, mikor a két éves vándorlás után Amerikába költöztek, létrehozta ezeket a találkozókat, hogy végre jól kikérdezhessen mindenkit a nagymamák titkos receptjeiről.
Ezzel a történettel aztán azonnal le is rakta barátságunk alapjait. Múlt héten pedig kétségbeesve hívott fel, hogy az egyiptomi szakács két nappal a találka előtt lemondta az órát, és most itt áll szakács nélkül. Arra a tanácsomra, hogy tartsa meg most ő az órát, és a galangal meg kaffirlime-hegyek alól kimászva tanuljunk valami jó kis kelet-európait, csak legyintett: ugyan már, a mi konyhánk olyan unalmas. Finoman emlékeztettem rá, hogy legelső találkozásunk előtt, mikor még csak e-mailben fixáltuk a magyar menü pontjait, és én aggódómódba kapcsoltam az általa kiválasztott lecsó és barackos gombóc átlagossága miatt, ő volt az, aki azonnal kijelentette, hogy nekem lehet, hogy mindennapos, de Thaiföldről egzotikusnak fog tűnni. Saját szavai ellen nem lehetett kifogása, így kénytelen volt bevezetni a társaságot az ukrán konyha rejtelmeibe.
A borscs nemcsak Ukrajnában, az egész északi szláv és balti világban ismert, és bár mindenhol készítik, közmegegyezés szerint Ukrajnából ered. "Valódi" receptje nincs, nemcsak azért, mert van litván, orosz, grúz és még ki tudja hány verziója, hanem azért sem, mert M. szerint mindig az kerül bele, ami a ház körül akad. A borscs nem egy elegáns étel, a mindennapokban kerül az asztalra. Régen a család anyagi állapotát is meg lehetett állapítani egy tányér borscsból - minél több volt benne a hús, annál módosabb volt a gazda. Legtöbbször persze egyáltalán nem volt hús benne, a legtöbb ukránnak már az is jó napnak számított, ha csontalapból készíthették - ha nem, akkor maradtak a zöldségek. M. szerint egyébként Ukrajna összes "egzotikus" zöldsége megtalálható benne - krumpli, káposzta, cékla, egyes verziókban a bab. "Az összes tipikus szegényzöldség. Néha csodálkozom, hogyhogy az almát kihagyták belőle" - mondja M. a borscs összetételéről.
A borscsról nehéz úgy mesélni, hogy az ember nem említi az ukrán történelmet - ami legalább annyira vidám és békében gazdag, mint a miénk. A hozzá való pampuska is egy kóbor darab - ki így készíti, ki úgy. Sós formában klasszikus kísérője a borscsnak, ilyenkor szokás megkenni fokhagymás-kapros vajjal. De van hogy cukorral szórják meg, lekvárral töltik, vagy olajban - régen zsírban - sütik ki. M. feltette a kérdést, hogy megtöltsük-e sütés előtt lekvárral, vagy legyen csak köret a borscs mellé, de egyértelműen mindenki a másodikra szavazott - ki akar lekvárral töltögetni, ha fokhagymával is ehetjük?
Titeket ez persze ne tartson vissza! A megadott receptet bármivel tölthetitek, és a borcsot is alakítsátok a saját szátok íze szerint, szerintem elronthatatlanul finom. A lényeg csak az, hogy jusson eszetekbe, hogy milyen kincsek rejlenek csak itt, a szomszédban.
