Egy olyan blog esetében, aminek az a szlogenje, hogy "ízek, emlékek, élmények egy utazgató gasztromántól" voltaképpen egynagyon megkésett, ezérttockosért kiáltó coming out elmesélni azt, hogy mi volt az első nemzetközi étel, amit valaha elkészítettem. Nem is értem, hogy hagytam ki pont a tortilla de patatast, a spanyol krumplis tortillát, azt az alapreceptet, amit nemcsak hogy mindenki ismer, aki valaha betette a lábát Spanyolországba, de amit a technikai ismeretek hiányában nagyon sokan el is rontanak elsőre. Nem nagy para, mindenkivel előfordul, az én első tortillám is vállalhatatlan lett. Mentségül felhoznám, hogy mindösszesen 16 éves voltam, és 2002-ben a gasztroforradalom annyira gyerekcipőben járt, hogy Stahl Judit még csak egy könyvet adott ki, NoSalty sem volt - még Chili és Vanília sem - , az internet meg a legtöbb háztartást elkerülte, úgyhogy kénytelen voltam az emlékeimre hagyatkozni.
Egy héttel korábban jöttem meg ugyanis Madridból, az első olyan külföldi utamról, amit valóban élveztem, és nem csak egy nagyszülők által kikényszerített, kötelező "nyaralásnak" tudtam be. Több gasztronómiai fogalom is beégett az agyamba - elsőként a serrano sonka, amiből minden nap megettem pár papírvékony szeletet a Museo del Jamon Plaza Mayor-i boltjában, a sonkás krokett, amiből annyit ettünk egyik este a húgommal, hogy ő a másnapi túránkból csak a Prado mellékhelységeire emlékszik azóta is, a cocido a la Madrileno, ami egy csicseriborsót, babot, zöldségeket és húsokat tartalmazó cserép csodaköcsög, és a tortilla de patatas, az első sangriám mellé kapott tapas. Akármikor mentek Madridba, ajánlom az összeset - a sorrendet természetesen felcserélhetitek.
16 évesen az ember még minden után nagyon tud szenvedni, és egy hétig éjjel-nappal arra a spanyol srácra gondoltam, aki, míg a Gran Víán korzóztunk, feltehetően rám nézett egy másodpercre, majd, hogy lefoglaljam a gondolataimat, úgy döntöttem, inkább nekiállok, és főzök valami spanyolosat. A krokettet a húgom negatív emlékeire tekintettel elvetettem, azt még alap főzéstudás hiánya nélkül is felmértem, hogy a cocido a la Madrileno nem az én súlycsoportom, így maradt a tortilla, ami annyira ízlett, hogy kint tartózkodásunk mind a hét napján, legalább egyszer ettem belőle.
Főztem ki egy kis kockára vágott krumplit, hagymával és napraforgóolajjal jól összepirítottam, majd öntöttem rá pár felvert tojást - és ha ott helyben a tűzhely előtt agyonvertek volna se értettem volna, hogy miért nem lett olyan, mint amit Madridban ettem. A csalódásnak köszönhetően évekig nem csináltam tortillát, még akkor sem, mikor rájöttem, hogy a vastag tojáslepényt félúton fedővel meg kell fordítani. Aztán a mindent eldöntő, irányadó németországi kollégiumban a sors mellém fújta Juan-Carlost, a fejedelmi nevű madridi spanyol srácot, aki nemcsak hogy minden alkalommal ellátott lomo és serrano sonkával, ha csomagja érkezett otthonról, de azt is megmutatta, hogy milyen technikával kell elkészíteni a tökéletes madridi tortillát.
Mint minden alapvetően egyszerű ételnél, az ördög itt is a részletekben rejlik - szép, vékonykis darabokra kell a krumplit vágni, nagyon sok olívaolajban kell puhára párolni, és jól ki kell hűteni, mielőtt a tojással összekeverjük. A fordítás előtt vékony lapáttal jól meg kell macerálni, nehogy véletlenül ráragadjon az vastag fenekű, hőt kiválóan tartó serpenyőnkre - mert ugye eszünkbe sem jutna mindenféle vékony edényben nekiesni - , majd jó öt percig állni hagyni, hogy simábban tudjuk kis kockákra vagy szeletetekre vágni. És ha már ezt a titkot megosztottam veletek, azt is elmondom, nekem a mai napig előfordul, hogy leragad. Ilyenkor kell egy spanyolosan laza vállrántás, "manana" hangulatú, emiatt is majd holnap aggódom hozzáállás, meg esetleg pár salátalevél, hogy elfedjük a hibát.
