A múltkor valami kapcsán említettem nektek, hogy kaptam egy "minden napra olcsón-gyorsat-jót" szakácskönyvet valamikor a nyolcvanas évek elejéről. Nyilván szögegyenes ellentéte egy mai szakácskönyvnek, mégis mindig örülök, ha ilyen kerül a kezembe - egy régi szakácskönyv szinte már pletykába hajlóan árulkodik a korról, amelyben íródott, és a rétegről is, akinek íródott. Pont ezért gyűjtök minden haszontalan, főzhetetlen étellel is telerakott szamárfüles kis füzetet is a "rendes" szakácskönyvek mellett is - nem a főzés, inkább a gasztrotörténelem miatt.
A mai recept is egy hasonló darab: a lisztes sterc egy olyan műfaj, amit ma már senki nem készít, de anno generációkon át mindenki ette két évestől százkét éves korig. Az étel lényege, hogy egy vastag serpenyőben vagy lábasban lisztet pirítanak szárazon, majd forró vízzel galuskásra keverik, és forró zsírral öntözik. Az étel valamikor a Dunántúlon volt a legelterjedtebb, és eredetileg nem is magyar recept, az osztrákoktól vettük át - ezzel bezzeg nem dicsekszenek a Burgban a turistáknak ők sem, és a németes hangzás is onnan van.
Állítólag van egy régebbi receptváltozat is - az ötvenes évek közepén már annyira cikinek számított, hogy csak az igazán öregek ették, ők is titokban. Ebben vizet forraltak fazékban, a tetejére szórták a lisztet, és kicsit rázogatták, hogy ne álljon egybe, és az így megfőtt lisztgöböket szűrték le. Hogy ebben mi volt kellemetlenebb, mint a vizes-zsíros lisztmorzsában, azt nem tudom, de ha van megfejtésetek, kommentben várom!
Én először Polz Alaine szakácskönyvében olvastam róla, valami olyan kommenttel, hogy ha kisnyugdíjas vagy, és nincs pénzed, akkor kóstold meg ezt a remek kis ételt. A hospice itthoni megalapítójának a legtöbb nyomtatásban megjelent művét imádom, még akkor is, ha a véleményem szerint az irodalom és a főzni tudás sem volt igazán az asztala - de kit érdekel, ha a kivételes személyisége és a lenyűgöző lénye mindenen átsüt, amit valaha leírt?
Na, nem ez a lényeg, épp a stercről beszéltünk. Mikor először megláttam a receptet Alaine-nél, el sem tudtam képzelni, hogy hogy nézhet ki, vagy milyen íze lehet, de azt is tudtam, hogy egyszer meg kell csinálnom. Ez az egyszer most jött el. Nem fogok hazudni, nem lett életem legjobb étele, de sokkal inkább ezt, mint egy körúti gyrost vagy egy vastag szelet pizzát a bulinegyedben. Én most sósan készítettem, valahogy a pirított lisztes-zsíros császármorzsa állagú egytálételhez nekem nem ment volna annyira az aludttej, a mézes mák vagy lekvár, amivel eredetileg elég gyakran ették. Inkább mentem a sós vonalon, tettem rá tejfölt és sült hagymát.
Gondolkoztam a sült szalonnán is, de aztán arra jutottam, hogy most egy igazi szegénykaját csinálok, úgyhogy ejtem a húst a tetejéről. Amúgy nemcsak az alacsony ára miatt volt népszerű - kiszámoltam, hogy ha négy főt akarunk vele dugig etetni, akkor az egész olyan kemény 200 forintba kerül, plusz a tejföl - rendkívül gyorsan elkészül, és egyetlen fazékban össze lehet dobni az egészet. Ha van kedvetek, próbáljátok ki - igazi kis gasztrotörténeti kitekintő, mert hol van az előírva, hogy mindig mindenbe, ami egzotikus, valami drága és távoli alapanyag kell?
