Azt gondoltam, az idén kimarad a nyári programból a lekvárkészítés, mivel lányom már tavaly nagyon lelkesen befőzött jó néhány üveggel, és idén sem hagyott alább a lendülete. Egy unoka kérésének viszont nagyon nehéz ellenállni, és igazából amúgy is sajnáltam volna, ha a sárgabarackfáról lehullik és tönkremegy a termés. Márpedig volt rajta bőségesen, és miután semmilyen permetlé nem érte már évek óta, igazi biobarackkal volt dolgunk.
Nekem most nincsenek gyümölcsfáim, de valahogy úgy hozza az élet, hogy az ide-oda költözések végén mindig akad valakinek a családban egy kertje, abban pedig egy termetes barackfája – most kisebbik unokám hintázó és mászó fája történetesen éppen ilyen. Náluk már glédában állnak a teli lekváros üvegek, de a fa még mindig tömve gyönyörű barackkal, és már kezd lepotyogni, úgyhogy az utolsó pillanatban én is bekapcsolódtam a barackszüretbe.
A földre hullott gyümölcsök és a szomszédos eperfa termése az idén is megtréfálta a madarakat – de az ő történetüket már megírtam, úgyhogy nekünk már nem okoztak meglepetést. Itt elolvasható!
A kosárnyi illatos gyümölcsöt a családi recept alapján főztem be, csak ezzel az a gond, hogy minden évben változtatok rajta – mert mindig az dönti el a gyümölcs–cukor arányt, hogy az adott évben milyen édes a termés. Az idei cukorban bővelkedett, így hát 4 kg barackhoz csak 1 kg cukrot adagoltam. Tartósítószert nem használok, a somlekvárnál már írtam a módszeremről, most csak röviden: a forró lekvárt két réteg celofánnal fedem be, és a kettő közé teszek tartósítószert, tehát nem érintkezik a lekvárral. Aztán jöhet a csavaros tető.
Lezárás után „fejre állítom”, bebugyolálom, és úgy hagyom kihűlni. A penészedésért, romlásért felelős gombák, bacilusok mindig kívülről jutnak be az üvegbe, így ezzel a módszerrel megakadályozhatjuk ténykedésüket. (A sok cukor is tartósít, de ez az eljárás nem kívánja meg, hogy túlcukrozzuk a lekvárt.)
Remélem, ha már így adódott, hogy mégsem hagytam ki a befőzést, az idén sem maradnak le lekvárjaim a családi versenyben!
Mari nagyi
