Ha olyan országban járunk, ahol a miénktől merőben más az étkezési kultúra, habitusunktól függően kétféleképpen étkezhetünk. Vagy engedünk Regős Bendegúz tanácsának - behunyjuk a szemünket, és úgy falatozunk - , vagy a mindenhol megtalálható nyugati gyorséttermi láncokban eszünk. Mivel véleményem szerint a második megoldás mínuszba forduló intelligenciáról árulkodik, senkinek sem ajánlom. Az első verzió még akkor is kellemesebb, ha némi széntablettával és gyomorfertőtlenítő pirulával kell megkezdeni az egzotikus utazásunkat.
Én pár hete Kambodzsában kaptam kulináris kultúrsokkot. A thai és a vietnami konyhával egész egyszerű megismerkedni, de khmer kajáldából nincs túlkínálat a körúton. Az a kis utánaolvasás meg, amit a túra előtt megejtettem, nem sokat segített. Persze megvan ennek a maga pozitív oldala is - nincs az emberen az a nagy nyomás, mint például Vietnamban, ahol a határt átlépve azonnal egy pho-t akar szerezni. Kambodzsáben ráadásul csak egy pár napunk volt. Az esti vacsorák kiválasztásával nem is volt gond, viszont volt két nap, amit hatvan százalékban buszokon töltöttünk. Szendvicsgyártással természetesen nem szórakoztunk, hiszen Kambodzsában a távolsági buszok menetrendjében benne van egy húsz perces ebédszünet is, mi meg úgy gondoltuk, bátrak leszünk, legrosszabb esetben egész nap szárított duriant meg mangót fogunk rágcsálni.
Sajnos már az indulás után két órával éhen akartunk halni, úgyhogy a benzinkutak kínálata szóba sem jöhetett - szépen mi is beálltunk a parkoló melletti ételstandok előtt kígyózó sorba, és próbáltunk rájönni, hogy mi lehet az óriási alumínium fazekakban. Végül aztán minden mindegy alapon mind a hárman ráböktünk egy-egy különböző kajára, és külön kértünk rizst. Ha nagyon mellényúlunk, a szárított duriannál azért jobban járunk vele.
Én egy adag gyömbéres csirkét kaptam - ezt úgy kell elképzelni, mint egy csontos-csőrös csirkecafatot irgalmatlan mennyiségű gyömbér alatt, egy amúgy ízes szószban. Na mármost, én mindig azt hittem, hogy nekem a gyömbér végtelen mennyiségben jöhet - de ilyen tömegben egész egyszerűen kifogott rajtam. A cirka egy maroknyi húscafatra olyan jó 30 deka gyömbér volt ráreszelve szerintem, úgyhogy öt perc küzdelem után feladtam - ehhez az ételhez valószínűleg ide kell születni. Vigasztalódtam a rizzsel, ahogy a barátnőm is, aki nem bírja a csípőset, és az adag natúrnak álcázott főtt zöld levél, amit a tányérjára pakoltak - és ami olyan volt, mint a pokol tüze.
A legmázlistább L. barátnőm volt, aki ezt a laza, ízes, selymesen simogatós sárga curry-t választotta, amit - mint megtudtuk - amouknak hívnak, és a khmer konyhában kábé olyan fontos, mint a magyarban a gulyás. Általában hallal készítik, de, mint később rájöttünk, vega verzió is van a legtöbb helyen. Sajnos nem akarta elcserélni sem a pokoltüzű zöldekre, sem a gyömbérbe rejtett csirkecafatokra, sorban állni pedig már nem volt időnk. A maradék napokon azért volt szerencsém kipróbálni az amoukot, sőt most egy receptet is hoztam hozzá. Ha Kambodzsában jártok, és nem tudjátok, mit egyetek, erre a sárga curry-re mindig lehet számítani. Ha pedig nem mentek, akkor készítsétek el otthon - hússal, hallal, vagy csak így, vega verzióban.
