Mesterházy Dorkával mindenhol összefut az ember, ahol történik valami. Annak idején első kézből, tőle hallhattunk a legújabb helyekről, mikor a We love Budapesten keresztül tudósított minket, majd átállt a másik oldalra, és PR-osként indított be jobbnál jobb helyeket. Most vele beszélgettünk a kedvenc projektjeiről, a nagy budapesti változásokról, és hogy kinek érdemes szabadúszásra adni a fejét.
Hogyan kerültél közel a gasztronómiához?
Egyszer csak odaraktak. Viccen kívül, nem élnék a klisé mondattal, hogy beleszülettem, de kábé. A szüleim elváltak 3 éves koromban, így a klasszik családképről lövésem sincs. Ezt csak azért mondom, mert egy teljesen más sztorival indultam el: van anyám, apám és apám és a húgom. Három, rendkívül impulzív szülő kettő helyett, mindhárom erős gasztronómiai fogékonysággal megáldva - a dolog így valahol adott volt. Apám (mindkettőt így nevezem) szokta mondani, hogy
a legfontosabb dolgok mindig a konyhában történnek, és tényleg.
Édesapámnak a kilencvenes évek elején Szentendrén volt kávézója, a Cousteau, majd pár évvel később az Opera étteremben gyerekeskedtem, ahol üzletvezető volt. Emlékszem, ott találkoztam kilenc évesen először a sajttortával, mint olyan, nem értettem, hogy ki az ki az a hülye, aki a sajtból tortát csinál. Végül megkóstoltam és a mai napig lelkes rajongó vagyok.
Tudom, mindenki ezt mondja a szüleiről, de anyám kivételesen jól főz, erre a kétezres években aztán egy egész vendéglő épült Mindszentkállán, a pajtából kialakított vendéglőnkben, a slow food mozgalom nevében. Második apám pedig maga a rock’n’ roll, főleg a konyhában. A nyolcvanas évek underground zenekarának, a Sexepilnek a frontembere volt, aki pár évvel később egy barátjával gondolt egyet és csinált egy formabontó magazint. Ez volt a VOLT, amire később egy elég híres fesztivál épült. Na, ő az a figura, aki egyszer csak ráunt a pesti nyüzsgésre, sétálgatott a Káli-medencében - a kilencvenes években járunk - és végül vett egy nagyon romos házat Mindszentkállán, amit hosszú évek alatt raktunk össze olyanná, amilyen jelenleg: saját fűszerkerttel és mindennel. Ő az, aki, ha megkíván egy paradicsomos tésztát, kimegy a teraszra, leszed pár paradicsomot, bazsalikomot és így tovább. Na szóval, én így nőttem fel.
Van egy pár hely, aminek a felfuttatásában nagyon is aktív szerepet játszottál. Ezt a tudományt hol tanultad?
Szintén Mindszentkállához kötődik. A kétezres években, kamaszkoromban nagyon intenzív volt, csináltuk a Pannon Udvarházat, aminek hamar híre ment a környéken.
Cseh Tamás játszott a diófa alatt, én pincérkedtem.
Szerettem, elképesztő nyári esték voltak. Ez volt az első ilyen a Káli-medencében. Nekünk sosem volt nagy tőke a kezünkben, csak a gondolkodni merés és kreativitás - én ebből az iskolából jövök, szerintem ez a legfontosabb lecke. Mindkét dolog lényeges, de a kreativitás nélküli tőke egy nagyon múlandó dolog.
Fantasztikus szellemi közeg lehetett, de a Káli-medence nagyon más közeg, mint az éppen berobbanó Budapest a 2010-es évek elején. Mihez kezdtél, mikor felköltöztél?
Világ életemben írni akartam, ezért már egyetem előtt dolgoztam, hogy legyen pénzem, így kerültem a Magyar Nemzet kulturális rovatához 2007-ben. Klasszik újságírás minden nap, amit leírsz, még aznap éjszaka nyomdába kerül. Nyomtatottról online-ra váltani olyan mint az automata sebváltó: baromi kényelmes, de tudnod kell a szabályokat. 20 éves voltam, amikor beleszólhattam egy nem kis példányszámban kiadott, országos, heti magazin kulturális tartalmaiba, ezt azért a mai napig köszönöm. Aztán egyszer csak elkanyarodtam a szövegírás, reklám felé, mert érdekelt. Burkolt pszichológia az egész.
Arra veszed rá az embereket, amit tulajdonképpen te szeretnél.
Ebben óriás erő van, van, aki visszaél vele, van, aki nem. Én az értékteremtésben hiszek és nem az öncélú lehúzásban.
A kultúra rovat munkatársából hogy lettél gasztrós helyek keresztmamája?
Egyik dolog jött a másik után, egyszer csak csörgött a telefonom, és egy kedves gyerekkori barátom, Vida Vera megkérdezte, hogy ráérek-e az éves, hivatalos Budapest Guide-ot kéne összerakni. Így találkoztam az akkor fél éves We Love Budapesttel, instant szerelem lett. 2012, sorra nyíltak a helyek, egy héten három-négy is, és te mindenhol ott voltál. Ekkor kezdtem foglalkozni a Trafiq-kal, egy igazán magas bárkultúrával rendelkező szórakozóhellyel a belváros közepén. Intenzív korszak volt, minden percét imádtam, sokat nem aludtam, de nem is akartam. Elég sok feladat és helyszín volt, ez a három a legkedvesebb számomra: a We Love Budapest, Trafiq és a Mazel Tov. Megnyílt egy új világ.
Hogy indítasz be egy új helyet, ráadásul olyat, ami precedensteremtő?
Mindent el lehet adni, a kérdés mindig a hogyan. Egy hely beindításához jóval több kell három posztnál a Facebookon. Úgy is lehet csinálni, csak minek. Amikor megkerestek a Mazel Tov-val, emlékszem, álltam nyakig a porban egy épülő kerthelységben és elképzeltem az egészet, az embereket, a hangulatot, minden nap ezen pörögtem.
Őszintén érdekelt és azt szerettem volna, hogy a legjobb legyen, hogy mindenki erről beszéljen Budapesten.
Közös volt a cél és nagyon tetszett a kezdeményezés. Akkor még kicsit tartottunk attól, hogy az Akácfa utca kiesik egy ilyen jellegű étteremnek, ma lépni nem lehet az utcában.
De visszatérve a kérdésre, ez volt az első igazi mediterrán hangulatú kerthelység, étterem, lugas a városban, ebben volt a kulcs. Ezt kellett megfogalmazni és átadni. Nagyon szerettem volna egy rendkívül élénk fotósorozatot, fel is kértem rá Szombat Vicát, végül az idő sürgetett és nem jött össze, de teljesen meg voltam lőve, mert szüntelenül láttam magam előtt a gránátalmát citromsárga háttérrel, ezért megkértem Szőke Gergőt, a grafikust az indulás előtt, hogy használjuk az arculatban. Ezek a képek elég sokáig meghatározták aztán a megjelenést. Személy szerint amúgy nagyon hiszek a csepegtetésben, itt is ez történt. Mire megnyitott, már tényleg egy város beszélt róla. De minden egyes embernek benne volt a szíve, aki ezen dolgozott, és ez mindig minden esetben érződik.
Ha sikerül berobbantani egy helyet, mi a következő lépés?
Fenntartani az érdeklődést. Nem vicc. Nagyobb meló, mint kinyitni és beharangozni. De ilyen a dolgok természete, akárcsak a szerelemben, az igazi történet a rózsaszín éra után jön. Türelem, kíváncsiság és tenni akarás kell hozzá. Megint a pszichológiánál vagyunk, de a kihívásoknál nincs izgalmasabb. Szerintem akkor kell abbahagyni valamit, amikor észreveszed magadon a monotonitást. Időnként szándékosan kijövök a komfort zónámból, és lásd ilyenkor mindig jobb dolgok jönnek, utólag látom.
Sokan hezitálnak, hogy kilépjenek a komfort zónájukból, otthagyják a fix munkahelyet, és szabadúszónak állnak. neked mindkettőben van tapasztalatod - mik a pro-k és a kontrák?
Decemberben születtem, nyilas jegy. Régen minden ilyet levetkőztem magamról, de ma már tudok azonosulni finoman az ezotériával. Üsd be és nézd mit ír ki elsőre, a szabadság szó biztos benne lesz. Próbáltam ezt, próbáltam azt, abból, ha megerőszakoltam magam, sok jó nem született. Illetve azt nevezném hakninak. Szóval ez alkatfüggő. Ahogy a kis zöld barátom mondaná a Dagobah-rendszerből: tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! Én maximálisan azt javaslom, hogy mindenki, akinek viszket a talpa, mert egyszerűen ilyen alkat, vágjon bele, ha nem jó, még mindig le lehet nyugodni egy irodai asztalnál. Pro? Szabadság, függetlenség, egyéni út. Kontra? Kiszámíthatatlanság. Csinálj bármit, legyél maximalista, sok gond nem érhet.
Ha megkapnál életed projektjét, mi lenne az?
Egy tengerparti faluban szeretnék sonkát szelni, olívát sajtolni és a vörösboromat inni. Az élet egyszerű gyönyörűségeiben hiszek, ha tenger van, minden van. Horvátul például már folyékonyan veszek friss halat a piacon. De addig is nyitnék egy helyet és azoknak az embereknek szeretnék segíteni, akikben hiszek, akik magukban is hisznek és hozzáadnak a város képéhez nap mint nap.
