Az elmúlt pár évben szerencsére fejlődött annyit a hazai piac, hogy bárki be tud szerezni különlegesebb fűszereket és szószokat. Fővárosiak persze előnyben, de vidéki nagyvárosokban is egyre több ázsiai vagy arab fűszeres nyílik. Végső esetben pedig a neten is lehet currypasztát, wasabit, narancsvirágvizet, szárított rákot vagy gombákat rendelni. Érdemes is egyszer beruházni sokáig elálló vagy fagyasztást tűrő friss vagy szárított és különlegesebb fűszerekre, mert a jól megszokott receptjeinket is feldobhatjuk velük, ráadásul nincs az a kifogás, hogy ja, kipróbálnám, de nincs kedvem a fűszerekért rohangászni.
Probléma inkább akkor van, ha egy-egy recept friss zöldséget vagy gyümölcsöt kíván – nem állítom, hogy lehetetlen, de nem emlékszem, hogy a kínai padlizsán, okra, vízitorma vagy mungóbab szaladt volna utánam a piacon, pedig nagyobb és termelői piacokra is jártam. Ez persze nem baj, itt meg medvehagymát nem lehet szerezni, nem is lenne izgis egy olyan világ, ahol mindig minden kapható. Ha viszont kinéztük a megfelelő receptet, és sikerült mindent levadásznunk, amit kíván, meg kell oldanunk a következő felmerülő problémát: hogyan készítsük el? Mert az egy dolog, hogy van hozzá receptünk, de az a legtöbb esetben nem említi azokat a kis csavarokat, ami egy thai vagy japán szakácsnak a vérében van. Mint ahogy valószínűleg ők is csapnivaló pörköltet vagy vargabélest készítenének elsőre.
Mert – és ezzel valószínűleg nem mondok újat – olasz kaját főzni könyvből olyan, mint a Google fordítóval levelet írni. Igaz ez az összes többi ország konyhájára, ahol nem nőttünk fel, ahol az ízek nem ivódtak belénk, ahol nem tanultuk meg a legegyszerűbb technikákat gyerekkorunktól. Megtanulni olaszul, franciául, thaiul vagy japánul főzni pedig legalább annyi idő, mint magát a nyelvet elsajátítani. Ha csak ráépítünk a saját konyhánk alapjaira, akkor jön a tejes pizzatészta, a görögös jelző mindenre, amiben olajbogyó vagy feta van, a kínai meg arra, amit leöntünk szójaszósszal. Jó hír, hogy nem kell külföldön élni, lehet könyvből vagy internetről művelődni, lényeg a kitartás és a lelkesedés.
Ennek az apropóján hoztam három receptet, három olyan konyhából, amivel csak ismerkedek – mondjuk, hogy a köszönés és a bemutatkozás már jól megy. Egyik országban sem éltem még, sőt soha nem is jártam, így eszembe sem jut azt állítani, hogy ezek autentikus receptek – inkább csak kísérletek. Választottam 3 alapanyagot – a gyömbért, a pak-choit és a chilit, és megpróbáltam belőlük három különböző ország jellemző ízeit összehozni. A japán konyhát sokáig nem kedveltem, de aztán megszerettem az egyszerűségét, a letisztult ízeit. A thai konyhát azóta imádom, hogy az első currymet megkóstoltam, a sűrű, krémes szószok, roppanós zöldségek, csípős ízek miatt.
Az igazi kínai konyhát sokáig tartana megszoknom, de a technikáit, a pár percig párolt zöldségeket, nagy lángon, hirtelen sült húscafatokat és tofukat gyakran alkalmazom. Ezeknek a recepteknek bátran nekiállhatnak kezdők is, és igyekeztem úgy összeválogatni, hogy a nehezen beszerezhető alapanyagok se vegyék el senki kedvét. A hozzávalókon picit variálhattok (de a chilit NE helyettesítsétek Erős Pistával!), ha pedig elkészül, van egy benyomás arról, hogy érdemes-e jobban szemügyre venni az adott konyhát. Ha így van, akkor pedig tanulásra fel!
