Életemben először 17 éves koromban voltam Rómában, egy olyan túrán, amire ma már biztos nem neveznék be, de ha lenne egy ilyen korú gyerekem, őt azért elküldeném. Sulitrip volt - egy nagy buszba belezsúfoltak 40 velem egykorút, 10 napba pedig Olaszországot Velencétől Capriig, Uffizivel, Spanyol lépcsővel, Positanoval, Assisi Szent Ferenc templomával, nápolyi gettójárással, nagyon kevés alvással és állandó rohanással együtt. Egykori osztályfőnökömnek külön díjat kéne adni, hogy negyven darab egészséges, filozofálós, elviselhetetlen, öntudatos, hormoncunamiban szenvedő kamaszt úgy le tudott fárasztani, hogy a csapat nyolcvan százaléka rosszabbul nézett ki a kirándulás végére, mintha egy hétig pörgött volna a Szigeten megállás nélkül, pedig ha emlékeztek még ezekre az időkre, akkor az alvásigény majdnem nullával egyenlő ebben az életkorban.
Na, ha alvásra nincs is igény, kajára annál inkább - abból pedig nem volt túltengés ebben a 10 napban. Mondjuk úgy, hogy három múzeumra jutott egy 10 perces kajaszünet - ami valahol jogos, mert a kamasz is mutasson némi önuralmat, és a Vénusz születése előtt állva, vagy a Forum Romanumban ténferegve értékelje már a kultúrát, ahelyett, hogy már megint a következő étkezésen járna az agya.
Rómában volt talán az első alkalom, hogy kaptunk másfél órát este, hogy egyedül barangolhassunk - amúgy, ha most belegondolok, ennek a hordának a szabadon eresztéséhez kellett akkora bátorság, mint 19-re lapot húzni. Mivel addig még egyáltalán nem kaptunk húsz percnél nagyobb kimenőt evészetre, beestünk az első helyre, ahol volt szabad asztal hat főre, és iszonyú császárnak éreztük magunkat - mondjuk este nyolckor Rómában hat emberre random asztalt szerezni valóban elég nagy menőség.
Akkor jött a második számú probléma - az étlapon szereplő árak. El lehet képzelni, hogy mennyi zsebpénzzel engedtek el egy csapat gimist egy low budget tripre, és hogy ez az összeg mennyire volt konvergens egy Piazza Navona-i étterem áraival. Én mindenesetre a legolcsóbbat rendeltem - fettuccinét Alfredo szószban. Fogalmam nem volt róla, hogy mi az, de más kábé nem fért bele. Mikor kihozták a tésztát, szerintem mondtam egy csúnyát - a nem is túl nagy adag tekergőző fettuccine szálak ugyanis mintha totál meztelenek lettek volna. Az első felháborodás után persze nekiestem a tányér tartalmának, és egy másodperc alatt rájöttem, hogy ding-ding-ding, nyertem! A karcsú kis fettuccinék ugyanis véletlenül sem csupaszon meredeztek, vastag parmiggiano-reggiano, vaj, és főzővíz keverékéből varázsolt emulzió fedte őket.
A pofonegyszerű, ízig-vérig római tészta, amit a XX. század hajnalán egy Alfredo di Lelio nevű vendéglős alkotott meg gyermekágyas felesége étvágyának visszacsalogatására közeli rokona másik nagy szerelmemnek, a cacio e pepének, csak míg ennek a két fő alkotóeleme a vaj és a sajt, annak a sajt és a bors. Az Alfredo szószt rengetegen megcsúfolták azóta - adtak hozzá tejfölt, tejszínt, tejet, és a jó ég tudja még mit, csak hogy krémesebbé tegyék, pedig ha a megfelelő technikát és arányokat alkalmazzuk, a vajtól, a parmezántól és a főzővíztől olyan krémes tésztát kapunk, amit semmilyen extra adalékkal nem érünk el. Nem is kell Rómába menni - a világon bárhol elkészíthető nettó 12 perc alatt, feltéve, hogy jó minőségű tésztával, vajjal és sajttal dolgozunk. Ha rám hallgattok, legalább egyszer kipróbáljátok az eredeti receptetmindenféle kiegészítő nélkül, és azonnal rá fogtok jönni, miért lehet Rómában olyan utánozhatatlanul tökéletes tésztákat enni.
