Mikor kiköltöztem Amerikába, két hét után elvállaltam az első adandó munkalehetőséget - egy kiszállítócégnél sütöttem palacsintát, oppardon, crepes-t. Úgy nézzetek rám, hogy fénykoromban hat gépen tudtam egyszerre palacsintát sütni, és egy délután alatt olyan 500 darabot tudtam legyártani - szerintem még egy polip sem tudná utánam csinálni! A munkát amúgy utáltam, és amilyen gyorsan csak lehetett, megpróbáltam újat keresni.
Egyik barátnőm szólt is, hogy az étterem, ahol a férje a főszakács, épp pastry-chefet, vagyis cukrászt keres. Bár cukrász soha nem voltam, otthon szívesen sütögettem, és már a Cordon Bleu cukrászrészlegének nyílt napján is voltam, így feljogosítva éreztem magam, hogy nagyon bátran felhívjam a séfet, és megkérdezzem, mikor mehetek be elbeszélgetésre. A férjjel - akivel korábban még nem találkoztam - , lefixáltunk egy időpontot a szabadnapomon, én átnéztem az étlapot, fejben kitaláltam pár olyan desszertet, ami szerintem ment volna a stílusukhoz, majd a megadott időpontban, jóval nyitás előtt ott topogtam az étterem előtt. Gyönyörű idő volt, sehol egy felhő, alig vártam, hogy a megbeszélés után sétálhassak egy nagyot, és élvezhessem a ritka napfényt, meg a tényt, hogy nem egy sötét szuterénban kell vajban úszva palacsintát gyártani.
Ehhez képest azonnal a konyhába irányítottak, kaptam egy gyors eligazítást, egy kötényt, valamint az utasítást két recept kíséretében, hogy tessék legyártani harminc adag csokimousse-t meg 3 szilvás pitét. Kösz. Na nem baj, hát akkor ez már egy próbanap, most kell bizonyítani, láttam a fényt az alagút végén, mindjárt leszámolhatok a palacsintasütéssel!
Kicsit hátráltatott, hogy soha nem dolgoztam még éttermi konyhán, hogy nem volt külön cukrászelőkészítő, és hogy a konyhai kollégák kizárólag spanyolul beszéltek. Előbányásztam a gimis spanyoltudásomat, hogy segítséget kérjek az alapanyagok és az eszközök felkutatásában, és igyekeztem nem tudomást venni arról, hogy az activitybe hajló beszélgetés közben jövőbeli kollégáim remekül mulatnak azon, hogy csizmában és miniszoknyában szambázok a konyhában - én ugye megbeszélésre meg aztán egy pihentető sétára készültem.
Az első etap amúgy elég jól sikerült, elkészültem időre, minden ehető volt, sőt, egész pofás is, így aztán örömmel nyugtáztam, hogy két nappal későbbre behívtak egy második körre. Sajnos aznap pont palacsintaműszakom volt, így nyolc óra palacsintasütés után estem be a város másik végén lévő étterem konyhájára, azzal a biztos tudással, hogy most már legalább azt tudom, mi hol van, és különben is, sem a pite, sem a mousse nem volt akkora kunszt.
Aha. Csak arra nem számítottam, hogy a konyhán nem csak az előkészítősek fognak ténferegni, hanem az egész stáb őrülten rohangálni, a tűzhelynél nem egyedül leszek, hanem 3 szakáccsal és két húsossal osztozom, és nem egy pitét kell összedobni, hanem egy kókusztortát. Inkább kókuszszörnyet. Én esküszöm nektek, hogy a világ legbonyolultabb, legmacerásabb tortájának elkészítését varrták a nyakamba. Külön kellett sütni 6 tésztát, egy százösszetevős recept alapján, két külön főzött krém kellett hozzá, egy sima meg egy kókuszos, és még valami undorítóan gejl, cukros habot is rá kellett kennem az egészre, mielőtt beborítottam volna kókuszreszelékkel.
Cirka 3 órát izzadtam a konyhában, amit pedig összehoztam, az úgy nézett ki, mintha egy csapat részeg óvodásnak a kezébe adták volna Dobos C. József legdurvább tortareceptjét latinul, hogy akkor ezt csinálják meg. A végén ott álltam a tortaszörny felett, és rájöttem, hogy nem leszek cukrász. Szóltam a főnöknek, hogy azt hiszem, ez mégsem az én pályám, ő egy pillantást vetett a tortára, de még amerikai létére sem tudott semmi biztatót vagy vigasztalót mondani. Mindegy, annyira nem bántam. Nyertem egy tapasztalatot, meg egy jó sztorit. Pár héttel később elkezdtem magyart tanítani, és kerestem egy egyszerűbb kókusztorta-receptet, mert annyival még tartoztam a világnak, hogy megsüssek egy tisztességes kókusztortát!
