Gyerekkoromban otthon mindig főztek. Voltam persze menzás is, de nem emlékszem, hogy előfordult volna olyan, hogy vacsorára nem lett volna valami meleg étel, és olyanra sem, hogy valahonnan ételt hozattunk volna, vagy félkész/mirelit vacsorát melegített volna anyu. Az édességgel ugyanez volt - kaphattunk persze csokit, de minden szigorú listán ment át. Olyan örömünnepben, például, hogy chips állt a házhoz, havonta csak egyszer volt szerencsénk. Körülbelül ilyen gyakran mentünk a nagyszülőkkel abba a nagy áruházba, ahová csak csináltatott kártyával lehetett menni, és akkor választhattunk valamit. Kivétel nélkül minden alkalommal a műanyag zacskóba csomagolt, műfűszerekkel megszórt olajos chipset választottuk.
Meg is lett az eredménye ennek az alapvetően érthető pedagógiának - az egyetemre kerülve napi egy zacskóval nyomtam magamba, ami az amúgy is híresen egészségtudatos egyetemi élet mellett másfél év alatt olyan plusz 20 kilót hozott.
Aztán egy jó év munkájával attól is sikerült megszabadulni, de azért köszönöm, legközelebb inkább nem kérnék ebből a körből. Arról nem beszélve, hogy bár be kell valljam, ma is szívesen elcsipegetek pár szem chipset, ha elém kerül egy tál, rájöttem, hogy ha már plusz kalóriák, akkor sokkal jobb és minőségibb dolgok léteznek a világon.
A zöldségchips tökéletes alternatíva erre, főleg magasabb nedvességtartalmú zöldségekből kedvelem, mint a cukkini vagy a padlizsán. Ha van otthon aszalónk, akkor abban is elkészíthetjük, de sütőben is remekül működik. Arra kell csak figyelnünk, hogy ha letelt a kb. 45 perc, ami után betettük a sütőbe, akkor percek alatt képes megégni - és akkor mehet a kukába. Készíthetünk mellé bármilyen mártogatóst, én az örök klasszikust, a joghurtos-zöldfűszeres krémet dobtam össze, de egy pikánsabb, csípősebb, vagy egy ázsiai jellegű mogyorós is illene hozzá. Lényeg, hogy hamar elkészül, nagy adagot lehet belőle csinálni, és nyugodt szívvel dőlhetünk hátra - elvégre mi most csak zöldséget rágcsálunk!
