Imádom az extra melegszendvicseket. Tényleg. A currys-rákosat, a francia sajtosat gyümölccsel, a serrano sonkásat rukkolával, extra ropogós cibattában. Néha azonban elkap a nosztalgia, és akkor nem kell semmi extra gurmé melegszendvics, csak olyan, mint amilyen régen volt. Például, mikor úszni jártam heti háromszor, és az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette a klóros vízben való kapálózást, meg azt, hogy fázom, hogy unom, és nincs kedvem, hogy tudtam, ha túl vagyunk az idegtépő hajszárításon meg öltözésen, és az összes vizes cucc háromszor körbetekerve a sporttáskám alján van, akkor végre kapok egy sonkakrémes melegszendvicset a büfében.
Nem tudom, miből csinálták, de tudom, hogy imádtam a nagy szelet kenyeret, a krémes sonkát és a roppanósra pirított sajtot a tetején.
Hasonló jó élmények fűznek a nagymamám kolbászkrémes melegszendvicséhez, és innen üdvözlöm annak a csoporttársamnak az apukáját, aki minden vasárnap egy nagy adag gombakrémmel indította útjára a srácot Győrből, nem sejtvén, hogy este tízre az egész heti melegszendvicsként végzi a barátok feneketlen gyomrában.
Nyilván mindenkinek megvannak a hasonló retro melegszendvics-kedvencei, amelyekhez stílusosan cukros-citromos tea vagy házi szörp járt. Régen heti rendszerességgel készült el vacsorára maradék húsból, zöldségből, felvágottból, és senki sem érezte cikinek.
A baj sajnos csak az, hogy mára a bolti változatok totálisan kiütötték őket, pedig tényleg 5 perc összedobni, és maradékfelhasználónak sem utolsó - mégis mi a fenét csináljunk egy kis kolbászvéggel, az utolsó 10 deka főtt sonkával, a vasárnapi sült maradékával? Egyébként lecsekkoltam, és az egész buli nem került többe, mintha a bolti verziót teszem a kosaramba, amiben hús vagy zöldség alig, adalék annál inkább van.
