Szedres medvemancs

Szederdézsmálás közben az idén újra felelevenítettük Anna történetét, ami a medvével esett meg – unokáim ugyan már betéve tudták, mégis szájtátva hallgatták.

Anna családtagnak számít nálunk, Erdélyből keveredett hozzánk, immár több mint húsz éve. Tőle tanultam a csorbaleves készítését és megörvendeztetett sok más erdélyi recepttel és történettel is ez idő alatt. Azt hiszem, unokáim mind' közül a szedres-medvéset tartják a legizgalmasabbnak. Most, hogy újra együtt szedegetjük a szúrós bokorról a szemeket – a miénk nem tövis nélküli, hanem olyan igazi, erdei, vad fajta –, ismét átélik az izgalmakat. Részben, mert mindig nagy kihívás, hogy sérülés nélkül ússzuk meg a szederszüretet. Csak úgy mellesleg, ez még sosem sikerült. Felsebzett bőrünk jelzi, hogy nem adja termését ingyen a kerítésre felfutott bokor. Mindig automatikusan elrántjuk kezünket-lábunkat, ha belénk akaszkodnak a kis karmok, pedig megtanulhattuk volna már, ha így teszünk, bizony bőrünk bánja. Elméletben tudjuk, hogy ilyenkor visszafelé kell húzni egy kicsit az ágat, hogy a kis kampó kiakadjon.

A fő attrakció azonban, amikor elmesélem Anna történetét. Az pedig úgy esett, hogy amikor még kicsi volt, nagyszüleivel felkerekedett szedret gyűjteni szörpnek és lekvárnak. Mentek-mendegéltek, mígnem a sűrű, rengeteg erdő közepén egy tisztásra értek…

Most nem színezem és eresztem szövevényesre mesémet, csak a lényegre szorítkozom. Szóval mindenki kiválasztott magának egy sűrű bokrot, és csipegetni kezdték a fekete bogyókat. Egyszer csak a nagymama így szólt élete párjához: „Papuskám, hagyd békén a bokromat, erről én szedem, van a tiéden is elég!”

Abban a pillanatban azonban egy szőrös mancs nyúlt felé az ágak között, a nagymama ölbe kapta Annát, felvisított: „Medve!” – és futásnak eredt. A nagypapa is fürgén ezt cselekedte, eldobták kezükből a megtöltött kosarakat, és hanyatt-homlok inaltak lefelé a hegyről. A mackó is meglepődhetett, és utánuk indult ugyan, de aztán meggondolta magát. Valami olyasféle járhatott a fejében, hogy meleg bundájában, abban a rekkenő hőségben ő ugyan nem futkos bizonytalan zsákmány után, inkább kényelmesen felszedegeti az elhullott a szederszemeket. Így abban az évben Anna nem ehetett szedres süteményt, és a kamrapolcon sem sorakoztak a szörppel, lekvárral teli üvegek.

Ha nyár, akkor gyümölcshab

A mese végén, ugyanúgy, mint minden évben, most is teletömtem unokáim száját a közben kezembe gyűjtött szederrel, elkiáltottam magam, hogy vigyázz, medve! – ők pedig, bár tudták, hogy nem igaz, iszkoltak befelé a házba. Én is utánuk indultam, de eszem ágában sem volt eldobni a teli edényt, hanem gyorsan hozzáláttam, hogy készítsek egy finom szedres süteményt.

Az istenek és a gyerekek eledele

Mari nagyi

Címlapról ajánljuk

További cikkek