Korábban írtam már arról, hogy mennyire szeretek együtt főzni a gyerekeimmel, viszont tisztában vagyok a korlátaimmal, és tudom, hogy erre egyáltalán nem alkalmas minden pillanat és minden étel. Rántott húst például sosem csinálnék egy 2-4 évessel, mert egyedül is akkora felfordulással jár az elkészítése, hogy utána fél délután bánom, hogy nekiláttam. Ha mindezt még néhány segítő, ám annál apróbb kézzel is megtoldjuk, az felér egy kisebb idegbajjal. De ennek ellenére nagyon hasznosnak gondolom a gyerekek számára a közös főzőcskét, mert sokat tanulhatnak belőle, a felnőtteknek pedig azért jó, mert le tudják kötni a porontyokat, miközben a betevő falatokat állítják elő - ez a mindennapos esemény egyébként igazi logisztikai bravúrt igényel kisgyerekek mellett.
A minap egy tésztasalátának fogtunk neki a 4 évesemmel. Együttfőzési szempontból ez egy szerencsés fogás, van sok aprítani, tépkedni, darabolni való, nekünk, felnőtteknek pedig tulajdonképpen csak a tészta kifőzése marad.
Sütőtökkel, sonkával és sajtokkal készítettük el a salátát. Ősz lévén hetente többször is terítéken van a sütőtök nálunk, így minden új változatnak tudok örülni, ami eszembe jut. Most a sütőtököt, miután megpucoltam és apróbb kockákra vágtam (ki kéne eszelni a tökpucolásra egy hatékonyabb és kevésbé fárasztó módszert), kevés vízzel megpároltam, de éppen csak néhány percig, mert nem volt célom, hogy a tök olyan puha legyen, mintha sütöttem volna. Az volt a tervem, hogy még kicsit ropogós, de azért könnyen rágható legyen az állaga, és ezt néhány percnyi párolással sikerült is elérnem.
A tök mellé még sonkát és sajtokat daraboltunk a tésztához, márványsajtot és a mozzarellát. Ezt utóbbiból viszont végül alig került a kész ételbe, mert a lányom „egyet a számba, egyet a tálba, kettőt a számba, egyet a tálba, hármat a számba…” mondóka kíséretében darabolt. Végül kakukkfűvel szórtuk meg a tésztasalátát, és a levelek szárról történő lemorzsolása is tökéletesen kielégítette az aprónép segítőkészségét. A vacsora végeztével, miután a gyerekek is megköszönték az ételt, némi gondolkodás után azért nagy büszkén ránk pirított a lányom, hogy ezt most inkább nekünk kéne megköszönni neki. Végül is igaza volt.
