A gyerekek születésüktől fogva, alaptermészetükből adódóan tiszteletlenek. Ha kicsit reálisabban akarnék fogalmazni, azt a szót használnám, ami bével kezdődik és unkóval végződik. Nem mintha ők tehetnének róla, egyszerűen még nem tudják. Például azt, hogy a ruha, amit reggel felhúznak, majd fél óra múlva beletörlik a kakaós szájukat, általunk lett kimosva, kivasalva, hajtogatva, helyére rakva. És ugyanez az kanapéhuzattal, függönnyel, ágyneművel. Nem tudják, hogy azt a kilónyi legót, amit nekik 10 másodperc kiborítani, mi előzőleg órákon át szortíroztuk szín, méret és még kitudja, milyen kritériumok alapján. És nem tudják, hogy a kaját, amit eléjük teszünk, ők pedig azonnal eltolnak maguktól, mert „büdi”, nem a kistündérek hozták nekünk, hanem anya/apa főzte adott esetben órákon át azért, hogy elegendő tápanyag jusson a kis hálátlan testükbe, és elég nagyra nőjenek.
A gyerekek mindezt nem tudják, de lássuk be, nem is várják el. Hallottatok már olyan mondatot reggel az oviba indulás előtt, hogy „anya, légyszíves vasald ki újra a pliszírozott szoknyámat, mert van rajta egy kis gyűrődés”, vagy, hogy „anya, légyszíves vacsira burgundi marhát főzzél, de a Julia Child-féle recept alapján, ami legalább 5 órán át készül, mert az a kedvencem!”. Nem, ők tökéletesen megelégszenek a gyűrött, sőt néha direkt koszos ruhájukkal és a sült krumplival.
Persze, vannak igényeik, de azok legfeljebb a végtelenben találkoznak a mieinkkel. Pl. télen fürdőruhában akarnak oviba menni, nyáron adventi naptárat nyitogatni, reggelire frissen sült fasírtot enni, vacsorára pedig fagyit. Pisilni menni, amikor már egy órája állunk sorban a gyerekorvosnál, és épp mi következnénk. Alma együttes koncertre menni. Alma együttest hallgatni. A kocsiban jégkrémet enni, a kutyára ráfeküdni, a macska körmét lereszelni, apa hajába csatokat tenni, anya ruháit a földön húzkodni.
Szeretnének minden hétköznap 10-kor kelni és minden hétvégén 5-kor. Hogy legyen nekünk saját fagyigépünk, gumicukorgyárunk, csipszsütödénk, de legalábbis töltsük fel a spájzot csupa olyan étellel, amit felelős szülőként nem feltétlenül engednénk be a konyhába. Tiszteletlenségükben odáig képesek menni, hogy már nem csak otthon, szűk családi körben, hanem a nagyinál, a dédinél és az oviban is felteszik azt a kérdést ebéd után, hogy „mit kapok desszertként?”. Miután megettek három palacsintát. És/vagy egy adag aranygaluskát, máglyarakást, császármorzsát, vargabélest, mákos gubát. „Mért, az nem desszert, csak a második!”
A legjobb, ha ilyenkor csak nyelünk egy nagyot. Az esetek 90 százalékában ugyanis teljesen fölösleges nekiállni elmagyarázni, hogy miért is volt szemtelenség, amit éppen mondtak, vagy csináltak. Majd lassan maguktól is rájönnek, elég, ha tudják, hogy nem vagyunk tőle boldogok. Abban viszont bízhatunk, hogy egyszer majd lesznek nekik is gyerekeik, akik legalább ennyire idegőrlően fognak viselkedni velük.
