Ehelyett az álkockásabroszos street food-popup szalonnázók, a Ketrec, Asztal, Deszka nevű helyek diktálják most a trendeket. Minél kényelmetlenebb széken ülsz, annál menőbb a hely...
Jó, belátom, én ösztönösen nem lelkesedem a külsőségekért, nem szeretem a parádézó felszolgáló stílust, a pusztán csak a szándék szintjén jelen lévő, de végül szinte mindig elrontott tükörszervizt. Ez úgy néz ki, vagy úgy nézne ki, hogy a pincérek minden vendég elé egyszerre teszik le az ételeket. Nem szeretem a súlyos szőnyegeket, a feszengést és a keringőt az étlap körül, amire az alábbi párbeszéd jó példa lehet.
- "Hozhatok egy pohár bort?"
- "Nem köszönöm, vezetek."
- "Jó választás."
- "Ha ajánlhatom a kacsamájas őzgerincünket áfonyás burgonyakrokettel."
Azért van az egésznek egy újszerű, jófajta nosztalgikus hangulata, el kell ismerni.
A köreimben nem igazán ismert rétegek látogatják a rózsadombi Vadrózsa éttermet, amely pusztán a neve miatt is egy ilyen "ernyeibélás-szécsipálos" világot juttat eszembe. De én ebben nem vagyok mérvadó, akinek soha még csak virágot sem mertek hozni a randira - nagyon helyesen, ez volt a beugró. Szóval ideje túllépnem a saját vadrózsával befuttatott korlátaimon, mert kár lenne kihagyni egy sajátos élményt tartogató helyet.
Miután átadtuk a kabátunkat, bevonulunk a kristálycsilláros királyi váróba, akarom mondani az étterembe, ahol helyet is foglalunk, érkezik az étlap. Nem sokat gondolkodom, mert tudom, hogy miért jöttem. Péntek van, és mivel én rejtélyes módon egy ideje már városszerte hajlandó vagyok kifizetni négy-ötezer forintot sóletért, most is erre szavazok. Nézzünk meg végre egy teljesen új irányt!
Érkezik az üdvözlőfalat, frissensült zsemle vajjal, semmi extra, de ezzel túl is vagyunk az ebéd leggyengébb pontján, a léc lejjebb került, rendkívül gyanakodva várom a levest.
A sólet előtt ugyanis kipróbálok egy maceszgombócos húslevest is. Jön is, zöldségek és marhahús külön, ráöntik a levest a szemünk előtt. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal (gondolom mindenki), hogy végül az ölünkben vagy a fejünk tetején landol az egész leves. De nem, minden szépen zajlik.
Fotózás után sajnos a leves langyos. Én mentegetem, hogy két perc fotózással nem kalkulálhatnak a konyhán, de igazából a levesnek forrónak kell lennie, és ennyire biztos, hogy nem hűlhet ki - vagy a zöldségek voltak hidegek és lehűtötték a levest. Nekem amúgy furcsa a julienre, azaz vékony kis szeletekre vágott sárgarépa egy maceszgombócos levesben, de legyünk már modernek, ez így tökéletes.
És innentől kezdve tündököl a konyha. A marhahús kiváló minőségű, finom, puha, egyáltalán nem száraz, a maceszgombóc házias, tökéletes. A leves nekem lehetne mélyebb ízű, karakteresebb, de ez megint csak egyéni ízlés kérdése. A vizeinket újratöltik folyamatosan, lenyűgözően figyelmes, de mégsem tolakodó a kiszolgálás.
A leves után nem sokkal érkezik végre a sólet, döbbenetesen jól néz ki, a sült libacomb egyszerűen tökéletes, kívül ropogós, a bőre alatti zsír konkrétan elolvad a számban. Én ilyet nagyon rég éreztem, nagyon jó ízek, minden a helyén van.
A tojás feltehetőleg nem a sólettel sült, hanem rásütöttek egy kis réteget a hatás kedvéért, de értékelendő a gesztus volt ez is. Elmélyülve eszünk, nem is értékelünk, csak imádjuk az ízeket és a sült libacombot, minden nagyon jó, és a miliő is hirtelen a helyére kerül. Érezzük, hogy megérdemeljük, megérdemli az étel is, ezt a pompát. Ez van, nem szégyen, ha valahol adnak a külsőségekre az ülődeszkákon túl is.
Gyorsan letesztelem a mosdót is, minden rendben van vele, jól kitalált, végiggondolt, kellemes illatú, jó ergonómiájú. Ezek nagyon fontos szempontok, és számítanak szerintem a vendéglátásban.
