Meséltem már pár helyen, hogy életem első hosszabb külföldi kalandja Németországban volt. Erasmus. Aki nem ismeri, ez egy cserediákprogram egyetemistáknak - az alapötlet szerint okos, szorgalmas tanuló diákok lehetőséget kapnak arra, hogy egy fél évet, jobb esetben kettőt egy külföldi egyetem ugyanazon karán töltsenek, nyelvtanulás és külföldi kapcsolatok elősegítése végett. Az más kérdés, hogy egy idő után nem csak az okosok és szorgalmasak kaptak lehetőséget, és a programból sokan egy ösztöndíjjal megtámogatott fél éves ivászatot rendeztek - de ez legyen az ő bajuk. Az Erasmus maga egy nagyon jó ötlet, pontosan ezért döntöttem én is úgy anno, hogy kipróbálom.
A szervezés pár hónapja alatt még bőven nagy volt az arcom, aztán ahogy közeledett az elutazás időpontja, a méret egyre csökkent. A pályaudvaron való búcsúzkodáskor már tényleg csak a tisztesség tartott vissza attól, hogy le ne fújjam az egészet. Nem beszélve arról, mikor megérkeztem a cirka 300 főnek helyet adó kollégiumba, és az kongott az ürességtől. Annyira rá voltam ugyanis feszülve az egész Erasmus dologra, hogy az iskola kezdése előtt 2 héttel érkeztem. Egy olyan hetvenezres kisvárosban pedig, mint Bayreuth, nem lehet olyan nagyon sok mindent csinálni egyedül két hétig, ha csak nem operarajongó az ember.
Ráadásul annyira ügyesen sikerült megszerveznem az érkezésemet, hogy pont Németország újraegyesítésének huszadik évfordulójára esett, és nemzeti ünnep lévén a városban minden, de minden zárva volt. Én meg ott álltam barátok, mit barátok, ismerősök, és egy falat kaja nélkül egy hótidegen városban, Bajorország közepén. Okostelefonom nem volt, úgyhogy a retro módszerrel - térképpel - felszerelve elindultam a városba kaját szerezni. Egy óra bóklászás után két helyet találtam nyitva: a nagy M betűs amerikait, és egy eldugott kis török talponállót. Szívem szerint egy jó nürnbergi kolbászt gyűrtem volna magamba édes mustárral, de senki nem kérdezett, így aztán a török kifőzde győzött. Mivel nagyon az elején voltam, és nagyon nem akartam pénzt költeni, az egyik legolcsóbb itemre, a lahmacunra böktem a kifüggesztett menün - olyan éhes voltam, hogy tök mindegy volt.
Hát, így találkoztunk mi ketten először. Míg a forró, fűszeres húskrémes kenyérkét harapdáltam, elhatároztam, hogy akkor sem fog velem kitolni ez a hely, meg ez az ország, és én igenis nagyon jól fogom magam érezni. Szóval, török ide-vagy oda, a lahmacun nekem egy falat önbizalmat, egy csipet Németországot, és életem egyik legjobb évét jelenti!
