Ha van valami, amitől irtózom, akkor az a magyarosch éttermek. A paprikafüzérrel és mű népi terítőkkel dekorált, gulyást, Gundel-palacsintát, csirkepaprikást és az év összes napján töltött káposztát kínáló torzszülőttek, amelyek a magyar konyhát hívatnának bemutatni, ehelyett ehetetlen, kommersz ízléstelenségeket kínálnak. Súlyosbítja a jelenséget, ha egy ilyen hely a turisták által preferált utácában/téren/városrészen van, mert ilyenkor még pofátlanul magas árat is elkérnek az ételekért. Az ilyen jellegű éttermek egyébként egyáltalán nem magyar-specifikusak, a világ összes városában megtalálhatóak. ha külföldön vagy, keress egy olyan helyet, ahol színes nyomtatott menü van kifüggesztve a bejárat mellé - és azt kerüld el nagyon messziről.
Itthoni viszonyoknál maradva, ezeknek a helyeknek a másik közös pontja a paprikafüzér mellett az előételek között szereplő Hortobágyi húsos palacsinta. Amire nagyon büszkék vagyunk, de amiből széles e hazában nem lehet tisztességeset kapni semmilyen vendéglátóipari egységben. Az 1958-as brüsszeli világkiállításra kreált, kora Kádár-kori csoda renoméja annyira rossz, hogy igényesebb éttermek már azért sem merik készíteni, mert olyan cikin hangzik.
Pedig az ötlet egyáltalán nem rossz. Lehet, hogy kicsit kopott, egyáltalán nem illeszkedik sem a street food mozgalom darabjai, sem a paleo, sem a fényevők menüjébe, de tisztességesen elkészítve abszolút szerethető darabról van szó. Csak hát sajnos annyira macerás az elkészítése, hogy háziasszony legyen a talpán, aki gyakran elkészíti. Ezért szokás inkább étteremben enni, de ott meg az a legjobb opció, hogy maradék pörköltből egy kis tejföllel hígítva készítik. Rosszabb esetben bármilyen maradék húst darálnak le, és főznek össze egy gyors - tehát kockából készült - pörköltalappal.
Na, hagyjuk a panaszkodást, inkább álljunk neki, készítsünk egy sajátot, ami garantáltan nem hagy kívánni valót maga után. Eredetileg borjúhúsból készült, én inkább jó kis tanyasi csirkecombokat választottam hozzá, sok-sok bőrrel. A bőrben lévő kollagén segít nekünk abban, hogy a szaft sűrű, vastag, kanál hátán megtapadó legyen, anélkül, hogy lisztet meg mindenféle fölösleges keményítőt kellene használnunk. Ha meg még jó sok hagymát is vágtunk alá, akkor biztosra mehetünk. Bár a szaftba főtt paradicsom és paprika alapvetően az ízeit adja bele, azért ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a végén ne mosogatni, hanem tisztára nyalogatni akarjuk az edényt.
A 2,5 deci paradicsom talán soknak tűnik elsőre - nem az. Ha azt gondoljátok, lecsós jellege lesz tőle - ez sem talált. A jó sűrű házi paradicsomlé, vagy egy jó minőségű olasz bolti változat nem túl savas, és nem is olyan agresszív, mint a sűrített paradicsom - tökéletes lesz a szaftba, arról nem beszélve, hogy elég intenzív színt ad az egésznek ahhoz, hogy simán belekanalazhatunk majd 2 deci zsíros-krémes tejfölt komolyabb színveszteség nélkül. Nincs kiábrándítóbb, mint egy sápadt hortobágyi. A húst sajnos kézzel jól felvágni, sokkal jobb így, mint egyszerűen bedobni az aprítóba.
A palacsintába receptje - ami úgy tökéletes ahogy van - ízHUSZÁRtól van, csak jóval kevesebb cukorral. A kettő úgy megy egymáshoz, mint a mesében. Szóval, ne hagyjátok, hogy néhány kontár maradékfelhasználó konyha elrontsa a Hortobágyi élményt. Szánjatok rá 3 órát, és élvezzétek olyannak, amilyennek lennie kéne!
